A halálnak ez a formája éppen olyan látványosság, mint az egykori nyilvános kivégzések". Azóta azonban már a nyilvános kivégzés is kezd felzárkózni az erőszakos halál látványosságaihoz, méghozzá globális szinten. Eleinte főleg a muszlim terroristák által túszokon végrehajtott kivégzések lefilmezése és televíziós terjesztése révén; legújabban pedig egy állami kivégzésről készült filmfelvétel globális képernyőre kerülésének köszönhetően. A büntetés kezdi visszanyerni színpadias jellegét: a vesztőhely a jelek szerint újra a "hóhérok teátruma" lesz, ha persze mediatizált teátrum is.

Christian Wolff 18. századi moralista gondolkodó épületes óhaja, miszerint "ne büntessenek egyetlen gonosztevőt se rejtve vagy titokban, inkább nyilvánosan, mindenki szeme láttára és ezért hirdessék ki előre, hogy mennél nagyobb sokadalom nézhesse azt végig", úgy látszik, csak most, a 21. század elején, a későújkor alkonyán teljesülhet be igazán. Valószínűleg nem volt még a világtörténelemben olyan kivégzés, amelyet többen néztek volna meg, mint Szaddám Huszein felakasztását.

Egykor, a felvilágosodás korának uralkodói és hivatalnokai arra lettek figyelmesek, hogy a kivégzés véres színjátékának esztétikai hatása elvonja a figyelmet kegyes és erkölcsi mondanivalójáról, kétségessé teszi a tőle remélt erkölcsi hasznot és nevelő hatást. Egyes uralkodók - mint II. József - ezért egyszerűen eltörölték a halálbüntetést, mások - mint II. Frigyes - azzal próbálkoztak, hogy kiszorítsák a nyilvánosságból vagy legalábbis megszüntessék népünnepély-jellegét és végletekig fokozzák elrettentő hatását. 1800 táján porosz állami tisztviselők a zűrzavar korából örökölt "kalandor szertartásként" jellemzik a nyilvános kivégzések rituális-teátrális látványosságát, azt írván, hogy "az egész cselekmény teátrális külszínt kap, és hogy egy-egy kivégzésre annyian összecsődülnek, hogy abból már népünnepélyt csinálnak. A nézők többsége csak a külsőségekre figyel, illetve arra, hogyan viselkedik a gonosztevő a kivégzésnél, ami minden erőfeszítés dacára azt eredményezi, hogy a büntetés célja elhomályosul."

A nézői-fogyasztói társadalom, a "spektákulum társadalma" azonban éppen ezért igényli az erőszakos halál látványát - nem az erkölcsi okulást, hanem az esztétikai élvezetet - megrendülést, borzongást, sokkot, katarzist, szórakozást - keresi benne. Mindennek, így a halálnak is a testtel, a testen és testileg kell megtörténnie, hogy láthatóvá váljon; mindennek láthatóvá kell válnia, hogy képbe kerüljön; mindennek képbe kell kerülnie ahhoz, hogy megtörténjen. Nagyjából ez a logika jelenik meg a Szaddám Huszeinen végrehajtott halálos ítélet inszcenírozásában, lefilmezésében és képernyőre kerülésében is. Az ítélet végrehajtása csak akkor válhatott valóságossá, ha televíziós úton, a képernyőkön is végrehajtották, ehhez pedig előbb hatásosan színre kellett vinni.

Nyikolaj Jevreinov, a múlt század elejének korszakalkotó színházi gondolkodója és rendezője, az élet teatralizálásának lelkes híve, A vesztőhely mint színház című írásában a teatralizálás mintapéldájaként elemzi a vesztőhelyen lejátszódó eseményt. A 18. századi Spanyolországot idézi: "minden színházzá változott: az inkvizíció maszkot viselő bíráinak, a kínzások pokoli díszleteivel ellátott grandiózus autodafék, amelyeken a hóhérok és a mártírok versengtek egymással a szerep stílusának következetességében". Pontosan így változott színházzá Szaddám Huszein kivégzése is. Pontosan így versengett itt egymással hóhér és elítélt saját szerepük alakításának hitelességéért. Már a Huszein ellen folyó hosszú per is színházi rendezvénnyé és igazi televíziós show-vá alakult át. A kivégzés inszcenírozása pedig azzal kezdődött, hogy a halálos ítéletről szóló rendeletet Núri al-Maliki kormányfő vörös tintával (!) írta alá a televíziós kamerák előtt.

Huszein kivégzésének teatralizálásában a színpadiasság minden hatáseszköze megtalálható: ilyen mindenekelőtt a kellék (pl. a brutális vastagságú kötél, rajta a fejnagyságú csomóval); a jelmez (hóhéröltözék, fekete csuklyák, a fehér gallérból kilátszó diktátori nyak köré tekert fekete sál); a díszlet (a vérpad, a vörössel elkerített akasztófa), a megvilágítás (gyér, rideg fény, félhomály, a pokol démonikus atmoszférája), a dialógus (pl. a szitkozódásba-átkozódásba átcsapó szóváltás hóhérok és az elítélt között). Az Id al-Adha, vagyis az áldozathozatal, a megbocsátás és megtisztulás fényárban úszó ünnepe - a kivégzés előestéje - egyetlen hatalmas, az egész iszlám világot jelképező fehér és fényes színpadi kulisszává változott át a vesztőhely sötétségében kivégzésére váró áldozat, a goromba hóhérok durva gúnyolódásának kitett, emberi méltóságában megalázott áldozat (a tegnapi hóhér) mögött. Huszein nagy beleéléssel alakította a vértanúnak, a vallási háború engesztelhetetlen harcosának hősi szerepét: "Feláldozom magam. Ha lelkem alászáll a mártíromságba, a békességben együtt leszek majd Istennel." Ez bizony - a kivégzést kísérő imádságokkal együtt - a Szegény Bűnös középkori-újkori kivégzési rituáléját idézi.

A kivégzés teatralizálásának módja azonban megkérdőjelezte az állami hatóság által neki szánt moralizáló-didaktikus jelentést. Mivel az ítélet végrehajtásáról döntő iraki vezetés a kivégzés teatralizált képét kívánta sugározni, a Nagy Bűnös mellett színre kellett léptetnie a hóhérokat is, amúgy maszkosan, jelmezesen. Mármost ahol a hóhér alakja megjelenik, ott az elítélt nem a gonosz szörny, hanem az áldozat szerepében fog szembekerülni vele. Régi tapasztalat ez. Már az újkor hatóságai is sokat bajlódtak azzal az ellentmondással, hogy a kivégzés színjátékában - mint Richard van Dülmen írja a Rettenet színháza című művében - minden erőfeszítésük ellenére "a világi hatalom és büntetés jelképeként megjelenő hóhér volt a negatív középpont. A képi ábrázolásokon szinte kivétel nélkül mindig a hóhér testesíti meg a gonoszt, ő a mártír kínzója és gyilkosa. Minden néző tekintete a Szegény Bűnösre, a hóhér és a büntető hatalom áldozatára szegeződik." A teatralizálás érzelmi nyertese tehát mindenképp az áldozat és nem a hóhér. A spektákulum politikai vesztese így tehát az állam lesz, amely a halálos ítéletet kiszabta és hóhéraival végrehajtatta.

A "diktátor", a "véres zsarnok" kivégzéseként teatralizált és mediatizált emberölés látványosságának akkor lehetett volna némi politikai haszna (erkölcsi haszna egy kivégzésnek eleve nem lehet), ha 1337 nap véres káosza után konkrétan ez a kivégzés vethetett volna véget a véres polgárháborúnak, de - mint az előrelátható volt - az iraki központi állam erőtlensége és megosztottsága folytán csak fokozhatta azt. Ismeretes, hogy már Szaddám kivégzése másnapján, vasárnap reggel a főváros egyik kerületében 23 síita túszt akasztottak föl lámpaoszlopokra szunnita fegyveresek, aztán Irak más városaiban még 102-t. De a Huszein kivégzésének előestéjén ejtett kétszáz síita túszból akasztás vár a többiekre is, amennyiben a Huszein-perben halálra ítélt másik két vádlotton is végrehajtják a halálos ítéletet. Hogy aztán a szunnita vérengzésre milyen vérengzésekkel fognak csattanós választ adni a fanatikus síita hitszónok Moktada al-Szadr Mehdi hadseregének halálosztagai, az legyen a jövő zenéje vagy legalábbis újabb "mérföldkő az iraki demokrácia megteremtése felé vezető úton".