A Hungária úton átkelve a Vajda Péter utcában a Ganz-Mávag birodalma következett: a szép szocreál irodaház, melyet anyám professzora, Kardos György tervezett, balra a tisztviselőtelep, jobbra a víztornyos, barátságos, kicsit várszerű munkáskolónia, aztán komoly iskola, majd a gyár. Mintha valami nagy templom is állott volna arrafelé, aminek ma már nyoma sincsen. (Igaz, a gyárnak is csak nyoma van.)

Józsefvárosi bérkaszárnyák és földszintes, nyomorúságos házikók közé kanyarodott aztán és kanyarodik ma is a busz. A Kőris utca, a Diószeghy Sámuel utca negyven év alatt mit sem változott, a nyomor skanzenjére gondosan ügyel a mindenkori városvezetés. Kiértünk aztán a tágas Kálvária térre, melyről a kálváriát már régen elszállították az Epreskertbe, de amely nem ezért viselte akkor Kulich Gyula nevét.

Innen már csak két Baross utcai megállóra volt a végállomás.

A körútnál átszálltam a 74-es trolira, amely továbbvitt a belső Baross utcán, átszelte a Kálvin teret, végigsivított a Kecskeméti utcán és a Károlyi utcáról befordult a Curia utcába. Itt csak átsétáltam a hatalmas - ma már persze átjárhatatlanná rácsozott - átjáróházon, és ott is voltam a Cukor utcában.

Akkoriban az iskolába erről a középkorias eredetű és hangulatú keskeny utcáról nyílott a bejárás. Furcsa utca volt, sötét, kopott, a mai - és nyilván egykori - üzlethelyiségek egy része lakásul szolgál, egyikben egy öregasszony élt hat-nyolc vizslával, másikban egy úgymond festőművész, bizonyos Kós-Hutás Gergely, aki kirakatablakát saját munkáival és Nagy-Magyarország térképekkel aggatta teli.

A jókora - ma parkolóként hasznosuló - udvarra vezető kaputól jobbra és balra hatalmas ajtók mögött, mint valami barokk kastélyban, vezetett föl a lépcső odabenn, nyilván az egykori nemek szerinti szegregáció emlékét őrizve.

Volt is abban az iskolamonstrumban valami középkori; bástyás, tornyos, szigorú vár volt az az iskola. Akadt ebben a erődben sok fölös kacat is, butaság, merevség, erőszak, de mindent összevetve mégiscsak a tudás, a kultúra vára volt, s mellesleg az ma is; ötvenéves fennállása alatt szinte folyamatosan az ország egyik legjobb, vagy a legjobb, legalábbis a legeredményesebb tanintézete ez.

Bár tizenkét évfolyamos egyetemi gyakorlóiskolaként akkor, mikor odakerültem, még csak tíz éve fungált, a Reichl Károly tervei alapján 1912-ben elemi iskolának emelt épület már félszázados volt; falai közt tanult anyai nagyanyám és anyám is egykor.

Furcsa módon, kimondatlanul, sőt tán tudatlanul is: a legkeményebb kezdeti Kádár-korban, a megtorlós, akasztós években induló Apáczai kezdetektől a polgári magyar kultúra őrzője lett. Minden iskolai ünnepségen elcsengtek-zengtek Áprily Lajos szép klapanciái az iskola névadójának feleségéről, aki a tizenhetedik században holland földről követte az idegen, félelmetes Erdélyországba hazatérő, tehát tragikus sorsú tudós urát. Aletta van der Maet neve tízéves koromtól muzsikál a ma rádiós Török Annamária alt hangján, vagy a később színésznőként magát ölő Herczeg Csilla szép szopránján emlékezetemben: "Ha jött a harcok lázadó sötétje / fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. / S a dallamot karral kísérve halkan, /napsugaras nyugat dalolt a dalban, / hol a sötétség tenger-árja ellen / ragyogó gátat épített a szellem, /Aletta van der Maet nevét susogta, / mikor a béke bús szemét lefogta. /S mikor a hálátlan világ temette, / Aletta búja jajongott felette / míg dörgő fenséggel búgott le rája / a kálvinista templom orgonája"

Persze se tíz, se tizennyolc éves korban nem fogtam fel, hogy milyen furcsán íze is van ennek a napsugaras nyugatnak és ennek a kálvinista orgonaszónak az Egy a jelszónk a béke és a szovjet himnusz szendvicskenyere közt.

(Megjegyzem: semmi fenntartással ezen utóbbi opuszokkal kapcsolatosan akkoriban nem éltem, és ma, mikor igazán nem kell merészség hozzá, különösen nem szeretnék élni.)