A német konzervatív politikus megválasztását ugyanis ugyanúgy egy néppárti-szocialista alku teszi lehetővé, ahogyan 2004 nyarán a most távozó spanyol (katalán) Josep Borrellét. A két óriásfrakció együtt csaknem ötszáz mandátummal bír a 785-ből, így amit ők nem akarnak, az nem szokott megtörténni. Az előző elnökválasztáshoz képest változás persze, hogy Borrell azelőtt inkább a spanyol politikában volt ismert, Pöttering viszont 1979-ben maga iratkozott ki a németországi közegből. Azóta az EP képviselője, az utóbbi hét évben a Néppárt frakcióvezetőjeként dolgozott. Két és fél éve a liberálisok - az EP harmadik legnagyobb frakciója - meglepetéssel vehették tudomásul, hogy nem rúgnak labdába. Jelöltjük, Bronislaw Geremek volt lengyel külügyminiszter ugyan európai tekintély, ám a konzervatívok időközben a szocialistákra cserélték szabadelvű alkupartnerüket. Az EP előző ciklusában még másképp muködött a kéz kezet mos elve: két és fél év után a liberális Pat Cox válthatta a konzervatív Nicole Fontaine-t.

Magyar szemmel talán furcsának tűnhet a "Fidesz-MSZP" osztozkodás, de osztrákkal már korántsem. Ausztria politikai életét - sokszor a tanfelügyelők és a takarítónők kinevezéséig bezárólag - évtizedekig uralta a Proporzsystem, a hivatalok következetes felosztása a Néppárt és a szocialisták között. Az EP-ben annál nagyobb a kísértés, hogy az immár hat további frakció mind szabályos törpe a két óriáshoz képest. Pötteringgel szemben ugyan három alternatív jelölt is indul - az olasz zöldpárti Monica Frassoni, a dán euroszkeptikus Jens-Peter Bonde, valamint a francia kommunista Francis Wurtz. De némi önreklámnál többre nem számíthatnak, s örülhetnek, ha legalább a saját frakciójuk rájuk szavaz.

A nagy leosztás végigvonul az összes pozíción. Igaz, végül is így elégíti ki a legtöbb érdeket: a néppárti az egyetlen frakció, amely mind a huszonhét tagállamban jelen van, s a szocialisták sem sokkal maradnak le ettől. Az óriásoknál nyíltan működik az is, hogy a tagállamok egy, az arányosság elvét követő rendszerben szerezhetnek pozíciót. Ezen belül (a magyarok is) maguk sakkozhatnak: inkább egy látványosabb, de az EU politikájára kisebb hatással bíró tisztségre törekednek (pl. külügyi bizottság), vagy egy hajtósabb, de a sajtót, a külvilágot kevésbé érdeklő megbízatásra (pl. belső piaci bizottság)? Inkább egy tekintélyes, például bizottsági elnöki posztra hajtanak, vagy arra törekszenek, hogy minden bizottságban jelen legyenek - akár egyszerű tagként -, s így minden vonalon közelről követhessék a fejleményeket? Van, hogy tagállami megfontolások számítanak. Mivel Németország az EU legnagyobb befizető tagállama, a német képviselők minden olyan pozícióra figyelnek, amellyel a pénz útját figyelemmel kísérhetik.

A mostani tisztújításon a magyar képviselők helyzete nem változik majd érdemben. Fazakas Szabolcs (MSZP) a költségvetés-ellenőrzési bizottság éléről az EP elnökségébe, kvesztori posztra léphet elő. Szájer József (Fidesz) és Kósáné Kovács Magda (MSZP) marad a frakcióelnökségben: előbbi alelnökként, utóbbi pénztárnokként. Schmitt Pál (Fidesz) számíthat az EU-horvát parlamenti vegyesbizottság társelnöki, illetve a kulturális bizottság alelnöki tisztségére. Gurmai Zita és Lévai Katalin (MSZP) várhatóan maradhatnak alelnökök a női és esélyegyenlőségi, illetve a jogi bizottságban.

Brüsszel