A forint és a tanok ereje
A szerző közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem és a CEU Business School tanára
A fejfájás azonban, úgy tűnik, a múlté: a forint az euróval szemben visszaerősödött a 250-254 közötti sávba, és az árfolyamsáv közepe alatt kb. 10 százalékkal, tehát az erős oldalon látszik stabilizálódni. Kié a dicsőség? A kormányé, vagy az MNB-é? Ezúttal mindkettő jól vizsgázott. De hátradőlhetünk-e, nyugtázva, hogy íme, a globális pénzpiacok ismét meglátták a szunnyadó erőt a magyar gazdaságban? A nemzetközi piacoktól a lélegzetvételnyinél jóval több időt kaptunk dolgaink rendezésére, de a hátradőléstől óva intenék. A hitelességet elveszíteni ugyanis mindig sokkal gyorsabban lehet, mint visszaszerezni.
Mit néznek a külföldi pénzügyi befektetők, amikor rákerülünk a radarernyőjükre? Mindenekelőtt a várható reálhozamot, és persze az "országkockázatot". A "pénzügyi rengések" kockázatát. Ezért pénzügyi "rengés-előrejelzőkhöz" fordulnak.
Emiatt szerepelnek mind gyakrabban híreinkben a nagy nemzetközi hitelminősítők. Az ő bizonyítványaik - nyugodtan nevezhetjük így is: "világpiaci ítéleteik" - nemcsak tükröt tartanak a kormányok elé, hanem azonnali büntetést vagy éppen jutalmat is osztanak. A "leosztályzott" ország államadósságának ármozgása (a kockázati prémiumának változása) súlyos milliárdokat érhet. A hitelminősítő olyan független világpiaci szereplő, mely a szavahihetőségéből él, és a saját - tankönyvekből is elég jól megtanulható elvekre alapozott - kockázatmegítélő képességét viszi az államadósságok piacára. Nem áll érdekében a torzítás, pláne az ideológiai elhajlás, mert a globális megtakarítókat védi a túlzott országkockázattól. Az országkockázat egy adott valuta leértékelődésének, a mögötte álló nemzeti pénzpiacok elgyengülésének jórészt hibás monetáris és fiskális politikákból származó hitelezési kockázata.
Kérdés: van-e megbízható magyarázat arra, ami az elmúlt másfél hónapban a forinttal történt? Mert csoda biztos nem. Mondhatjuk-e, hogy a globális befektetők döntései a magyar gazdaságpolitika tartósan visszatért hitelét igazolják? Talán igen. De az óvatosság indokolt. Egyáltalában nem biztos, hogy az erős valuta mögött valódi erő, azaz versenyképes, termelékeny, egészséges növekedési pályán mozgó gazdaság áll. Egy vitán felül autentikus szerző, Ben S. Bernanke, a FED jelenlegi elnöke a Robert H. Frankkal közösen írt Principles of Economics című tankönyvében így fogalmaz: "A közhiedelemmel ellentétben nincs egyszerű és közvetlen kapcsolat egy valuta ereje és a mögötte álló nemzetgazdaság ereje között... A sok tényező közül, amely befolyásolja egy valuta erejét, az egyik legfontosabb az illető ország központi bankjának monetáris politikája, az általa kialakított reálkamatráta."
A forint visszaerősödése nem csoda, nem is a véletlen műve, hanem együttes eredménye a magas nominális forintkamatoknak, a többéves perspektívában is várható (sőt, az EU konvergenciakritériumai alapján szinte kötelezően teljesítendő) jelentős inflációcsökkenésnek és a fiskális kiigazításra vonatkozó kormányprogram nemzetközi hitelességének.
A legnagyobb globális intézményi befektetők, az európai és tengerentúli nyugdíjalapok, a bankok, biztosítók külföldi portfóliókezelői ismét kedvelni kezdték ("feljebb súlyozták") a magyar állampapírpiacot, mert - legalábbis másfél-két éves távlatban - a határidős piacokon kötött fedezeti ügyletekkel a hazai piacaiknál jóval (másfélszer, kétszer) magasabb, majdnem kockázatmentes reálhozamot érvényesíthetnek. Ezek a befektetők a pénzükkel szavaznak távoli országok piacain, és árgus szemekkel figyelik az országkockázati jelentéseket, a rangos hitelminősítők véleményét. A bizalmuk - úgy tűnik - jó időre visszatért. Erre a bizalomra azonban nagyon kell vigyázni. Az igazán tartós bizalom jelei ugyanis csak akkor fognak látszani, ha majd az árfolyam-biztosítás nélküli, hosszú távú kötvénypiacon is nagy lesz a külföldi befektetők tülekedése - mint volt EU-csatlakozásunk küszöbén. Ha pénzpiaci kategóriákkal mérjük egy gazdaság valódi erejét, aktuális állapotát, akkor azt leginkább a hosszú távú kötvények hozadékai, illetve annak stabilitása fejezik ki. Nos, ebben a kategóriában még nagyon meszsze vagyunk egy tartós prosperitást feltételező "normális", fejlett pénzpiaci állapottól, amelyben az öt-, a tíz-, a tizenöt éves lejáratú kötvények hozama a hoszszabb távon érthetően nagyobb kockázatok okán jóval magasabb a rövid távú állampapírok hozamánál. Nem nehéz belátni, hogy ez, ti. a "normális hozamgörbe" teremt tartós megtakarítást, forrást a hosszú lejáratú hiteleket kereső beruházások számára. Nálunk ez most éppen fordítva van. A most elkezdett gazdaságpolitikai lépéseket nagy dobveréssel ünnepelni ezért csak akkor lehet majd, ha az előbbiekben említett "normalitás" is megvalósul. Ez azonban még igen-igen messze van.
Fontoljuk meg, hogy a viszonylag erős forintárfolyam összességében kedvező fejlemény-e, vagy inkább nem. Szerintem kedvező, alapvetően három okból.
Egyrészt, a magyar jövedelemtulajdonosok többsége - mint adófizető - bizonyosan örülhet annak - bár közvetlenül alig érzi -, hogy az államháztartás jóval nagyobb állampapír-kereslettel találkozik, ezért kedvezőbben (alacsonyabb hozammal) tudja finanszírozni a költségvetés hiányát és a magyar gazdaság még mindig igen jelentős (a GDP kb. 6-7 százalékát kitevő) külső forrásigényét. Az adófizető remélheti, hogy a javuló feltételeket majd vele is éreztetik.
Az erős forint és a viszonylag magas reálkamat javítja az infláció elleni küzdelem esélyeit, közelebb hozza az euró bevezetését. Igaz, a gazdaságot konjunkturális szempontból nem segíti. De nem lehet több célt egyszerre eredményesen követni. Larry Summers, az USA egykori pénzügyminisztere, ma a Harvard Egyetem elnöke jegyzi a nemzetközi pénzügyi szakirodalomban a "lehetetlen szentháromság" (The Impossible Trinity) tételét. E szerint nem lehet egyszerre pénzügyileg integrálódni (és az integráció pozitív hozadékaiból részesedni), ugyanakkor mégis teljesen önálló, a nemzetközi kamatkörnyezettől független monetáris politikát folytatni, valamint egyidejűleg kizárólag belföldi növekedési és monetáris célokat követni. Globális tőkeáramlás és rugalmas árfolyamok esetén e három cél egyidejű elérése még a legnagyobb országoknak sem sikerült, pláne a kicsiknek. Jobban járunk tehát, ha mi sem próbálkozunk vele, és elfogadjuk, hogy a magas forintreálkamat valóban növekedési áldozattal jár, amelyet azonban a külföldi forrásbőséghez való hozzáférés és az olcsóbb külső hitelek jórészt kompenzálnak.
Harmadrészt, az euró bevezetésének távlatát nézve: mind a meglévő forintvagyonok, mind a jövedelmek euróba történő átfordítása kedvezőbb helyzetbe hoz majd bennünket egy viszonylag erős, mint egy gyenge forint esetében.
