Az egész hetedik általánosban kezdődött, amikor a Roli és az Ati megkérdezte, te loptál-e már rotringcerkát? Igen, válaszoltam, pedig nem hogy rotringcerkát nem loptam addig, hanem még egy Donald-rágót sem, pedig azt nagyon szerettem. Nem csak az íze, hanem a papírba csomagolt rajzok miatt, a vicces kis... Igen-igen, bocs, folytatom. Elég az hozzá: igazából azért hazudtam a Rolinak meg az Atinak, hogy már loptam, mert attól féltem, hogy ha azt mondom, még nem loptam, akkor kiközösítenek. Mindenki tudja, mit jelent ez... Egyedül majszolod a vajas kenyeret a tízórai szünetben, és súlyosan megaláznak: tornaórán lehúzzák a gatyádat a karkörzésnél, hogy aztán ott állj a vihogó lányok előtt egy szál himbilimbivel. Igen, kedves barátaim, ezért hazudtam, hogy loptam. Aztán egyszer tényleg loptam. Természetesen rotringcerkát, mert a Rolinak elfogyott, és bizonyítanom kellett a többiek előtt. De ettől még nem lettem lopós. Eztán nem loptam semmit, és nem is hazudtam. A Tízparancsolatot olvasgattam és apámat tekintettem példaképemnek, aki a Moszkva tértől metrózott vissza az Örsre, mert észrevette, hogy az újságostól véletlenül két, összeragadt Estit hozott el.

És most, kedves egybegyűltek, ennyi év után ismét fölsejlett előttem a gyerekkorom; ezért is jöttem el hozzátok. A sarki boltos a minap megkérdezte tőlem, hogy na, maga hogy’ oldotta meg a gázár-támogatást? Hadd igyak egy pohár vizet... Köszönöm. Tehát megkérdezte, és szemeiben a Roli meg az Ati nézett vissza rám, ismeritek, azzal a cinkos mosollyal; hogy itt mindenki kamuzik, ugye, te nem vagy bráner? A nagymutter nevére írattad vagy mi? Hajléktalannal sefteltél? És én, kérem szépen, hirtelen nem tudtam mit mondani... Én csak azt hallottam, hogy a gázár-támogatás azért van, mert az áraknak emelkedniük kell és szegény rászorulók, és akik rászorulnak, azokat azokkal kompenzálják, akik nem annyira rászorultak. Hogy tőlem elveszik, pontosabban nálam növelik, de megkapja az, akinek nagyon kell. Hogy így lesz igazságos és kerek a világ. És hát olvastam a lapokban, hogy nagyon nagy bajuk lehet itt a rászorulóknak, mert másfélmillió igénylés érkezett. Úgyhogy inkább elütöttem a választ egy „tudja, hogy’ van az?”-zal, majd... Na, itt nehéz lesz. Khm. Na... Szóval, végighallgattam a sarki boltost. Hogy ő most újította fel a családi házát; felhúzott egy újabb emeletet, teljes tapéta- és bútorcsere, az udvarra pedig mozgásérzékelőt telepített, nehogy már úgy legyen, hogy a szomszéd macska csak úgy átslisszol éjszakánként, és odaszarik a lépcsőre. Full extra, azt hiszem, így mondta. És, tette hozzá, helikopterleszálló-pályát is berhelhettem volna a ház tetejére, ha akarom, ezeket akkor is úgy ’szom át, ahogy akarom. Csak az volt kellemetlen, vihogott bele a fejembe, hogy tolakodni kellett a rohadt hivatalban, és a szomszéd Margit néni úgy rácsapta a csuklómra az ajtót, hogy leesett róla az a tisztaarany fuksz, amit a nejem hozott Török’ből.

Ekkor, drága sorstársaim, azt mondtam, hogy nekem most mennem kell.

Szerintem... Na, csak nem fogok itt még bőgni is... Szerintem látta a szememben, hogy madárféle lehetek, mert végül már egyre gúnyosabban mondta, hogy figyeljen csak, én minimálbéren vagyok bejelentve, hiába próbálkozik bárki is, ’sszák meg, a többit meg úgysem tudják ellenőrizni. És tudja, hányan csinálták...?

Tudja, uram...?

A kérdés még itt hasogat a fejemben. Khm. Khm. Van egy pézsétek? Kösz. Pillanat...

Hát, ezért jöttem el hozzátok. Tudtam, hogy ti megértitek... És akkor most itt, a végén kimondom végre: Andris vagyok és becsületes! (Hosszan tartó taps veszi kezdetét az anonim becsületesek klubjában.) Nekem nem jár gázár-támogatás! (A klub tagjai felállnak, és egyenként borulnak Andris nyakába.) A jövő héten, ugyanilyenkor?