Először is könnyen az a képzete támadhat a valóságérzékelésében korlátozott vagy csatornafüggő magyarnak, hogy ez az egész szemétbuli az olajozástól a borhamisításig jutó kiskunsági vállalkozói réteg új üzleti modellje, bevételi ága (és azon most ne rugózzunk, hogy vajon miként lehetségesek ebben a szép európai hazában törvényen kívüli országrészek; csak nehogy megfogja a VPOP a máig harcoló Rózsa Sándort egy karton cigarettával vagy lejárt szavatosságú pulykamellel a homokbuckák között), pedig ennél súlyosabb és általánosabb dologról van szó.

És nem is arra gondolunk, hogy még alföldi települések tucatjaiban lapulnak német bálák, és a legtöbb helyen még csak eljárásféle sem indul, hanem megállapítják, hogy a szemét előírásszerűen a szeméttelepen van, oszt jó napot. (Egy dél-alföldi kisváros lapjában olvastam például ilyen antitényfeltárót: német szemét van, de ott, ahol lennie kell, a magyar szemét között; éljen az örök, megbonthatatlan.)

Hanem, hogy a magyar, nemzeti szemét, a jó hazai, az hol van és mennyi és miért, na az volna a kérdés. A sajátszemét sosem büdös, főleg azért persze, mert eldugjuk jól, elássuk a kert végibe, áthordjuk éjjel a szomszédhoz, kitalicskázzuk az árokpartra, a közparkba, belekúrjuk a folyóba, elvitetjük egy ismerős ifással a hegyek közé, az erdőbe.

A szemét az, ami látszik, ugyanis. A szemét az, ami zavarja a környezete finom esztétikájára oly, kényes polgárt. Ezért a polgár eltünteti azt saját szeme elől, ezzel a kérdés a részéről meg is van oldva. Más kérdés, hogy a másik polgár részéről meg egyáltalán nincs, sőt neki így keletkezik, tudniillik a kertje végében, a park szélén séta közben, a horogra akadva az ő kényes szeme elé kerül a szemét, és ettől a másik polgár igen rosszkedvű lesz, átkozza a sok bunkót, aki a szemetét így meg úgy, aztán másnap már ő maga is átdobál, folyóbakúr, talicskáz és ifáztat.

Van, persze, amikor már kísérletet sem tesz a szemét eltüntetésére a polgár, hanem megszokja egyszerűen, büszkén és öntudatosan képez almot maga alá. Ha itt szemét van, akkor eldobhatom én is. (Az úgynevezett szemétdombjelenség megtekinthető bármelyik fővárosi szelektívhulladék-gyűjtő konténer környékén, incl. rohadó háztartási hulladék, ürülék és húgyszag.) Budapest egyik elit lakónegyedének tartott részén, ha kiléptem a kapumon, szügyig szemétben találtam magam, flakonok, szórólapok, gyorséttermek zacskói, nejlon meg a többi között. (A szórólapjelenségben én már hungarikum jellegű vonásokat is fölfedezni vélek, mint a patacipőben vagy a streetracing-matricás, krómkipufogós Peugeot 206-osban: a prosztómarketingnek ez a különösen viszszataszító és nyilvánvalóan teljesen értelmetlen formája olyan mennyiségben borítja el a várost. Az ember kinyitja a postaládáját, és kihullik fél köbméter papír. És a szórólaptuszkoló szerencsétlenek akkor is tuszkolnak, amikor már a postaláda betelt, ha már nem férnek a levelek, újságok sem a fecnijeiktől, ők tuszkolnak, azért kapják a pénzüket, ha kapják egyáltalán. Aztán, a metróban, a megállóban, az üzletek bejáratainál vagy csak úgy az utcán újabb szerencsétlenek nyomkodnak kézbe, zsebbe, szatyorba újabb cetliket; a kocsmákban, szórakozóhelyeken, bulikon meg flájerek halmozódnak a pultokon, ah, mennyivel jobban hangzik, ha angol nevén hívjuk.)

És ne higgyük azt, hogy csak a nagyvárosi patkány, a büdös panelproli pesti szemetel ilyen elánnal. A vidék természetközeli polgárai ebben sokkal hatékonyabbak tudnak lenni, tessenek megnézni néhány ártéri erdőt, árokpartot, elhagyottabb ligetet, de akár kis üdülőtelepek határát. Tessenek leülni egyszer a Tisza mellé egy nyári délután, és számolni, hány pillepalack úszik le. Három másodpercenként egy, kábé.

A havi egy-kétezer forintos szemétszállítási díj megspórolása a fő motiváció, nyilván, illetve nem is a megspórolás, hanem az ember valahogy megszokta, hogy a szemetet azt csak úgy eltüntetik, hogy az egyszerűen nem probléma, és most meg érthetetlen, hogy súlyos milliókba kerül összegyűjteni, égetni, széjjelválogatni, összepréselni, elrakni valahová, ahol talán senkit sem zavar, és nem is nagyon büdös.

A valódi okok boncolgatását pedig ne is próbáljuk meg, hogy kapitalizmus végterméke a szemét meg ilyesmi, vagy hogy tényleg az a tömegtermelés logikája, hogy mindent egyszer használjál, és már nincs olyan háztartási eszköz, ami három évnél tovább bírná, pedig ugyanezek az eszközök ötven éve még minimum harminc évre készültek, és ezt azért nehéz lenne fejlődésnek hívni, na.

Csak azt az egyszerű fejszámolást próbáljuk elvégezni, hogy ha mi magunk hetente termelünk kábé egy- vagy kétkukányi szemetet, akkor vajon hat és fél milliárd ember vajon mennyi szemetet termel, és hova tudjuk azt a sok szemetet eldugdosni ezen a reménytelenül kicsi bolygón.

Visszatérve Bács-Kiskunhoz, ahol a kiöregedett olajosok ezzel a szemétbiznisszel nem hoztak semmi újat, csak tettek néhány tanulmányutat Olaszországba, ahol a maffia már évek óta az illegális szemételtüntetésből él: a Csendes-óceánon, néhány ezer kilométernyire az Egyesült Államok partjaitól úszik egy flakonokból, műanyag dobozokból álló szemétsziget, állítólag körülbelül akkora, mint az Egyesült Államok Bács-Kiskun megyéje, Texas.