Az egyik oldal szerint dübörgött a gazdaság, a másik szerint négy évvel ezelőtt sokkal jobban éltünk. A kocka végül úgy fordult, hogy az előbb említett politikai oldalhoz tartozó pártok duplázhatnak, ám a játék végén kiderült: a gazdaság korántsem dübörög, leginkább egyfajta csodára szorul.

A csoda számokra lefordítva akkor azt jelentette volna, ha az év végéig a költségvetés kontójára nem költ az ország többet "hitelből", mint 1545 milliárd forintot. Ez volt ugyanis az eredeti cél, legfeljebb ennyi lehetett volna az államháztartás hiánya. Annak ellenére, hogy minden józan paraszti ésszel vagy megalapozott tudományos módszerekkel gondolkozó szakértő megmondta: kár a csodát várni, az legfeljebb statisztikai módszerekkel igazolható, aminek - ugye - vajmi kevés köze van például ahhoz, a nyugdíjból mennyi diót lehet tölteni a bejglibe, a kormány látszólag bízott benne. Egészen az első "őszödi csúcs" végéig. Az ezermilliárdos kiigazító csomag mellé itt új hiánycél is került: az eredetit a hetedével toldották meg. A kormány töredelmes vallomása azonban még így is egyfajta csodavárásnak tetszett a hozzáértők körében, no meg Brüsszel megítélése szerint. Ezek után nem volt meglepő, amikor egy hasonló mértékű fazonigazítással a költségvetésbe söpörték az autópálya-építések várható költségeit. Október közepére így kiderült: 2006-ban harmadával költünk többet az EU által is elfogadott könyvelés szerint, mint azt gondoltuk az év elején. Ez pedig több mint az év során létrehozott nemzeti össztermék (GDP) tíz százaléka. Amivel legalább az államháztartási hiány nagyságát illetően listavezetők lettünk az EU-ban, ha már a többi gazdasági mutatót tekintve a sor utolsó harmadában-negyedében kullogunk.

Most, hogy mégis a bűvös tíz százalék alá sikerült szorítani e makrogazdasági mutatót, csodáról nem lehet, ünnepelnivaló gazdasági vagy politikai sikerről pedig nem szabad beszélni. Ez ugyanis az alap. Mind gazdasági, mind politikai értelemben. A gazdaságpolitikai sikeresség ugyanis bőven nem ott kezdődik, hogy az eredetileg tervezett mutatót annak második kiigazítása után sikerült elérni. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt kormányzati ciklusban állítólag épp e bűvös mutató unos-untalan bekövetkező túlfutása miatt voltunk kénytelenek búcsút mondani a pénzügyi kormányzat vezetőinek.

A közeljövő Magyarországán gazdaságpolitikai sikerességnek leginkább azt lehet majd nevezni, ha fel sem merül a csodavárás. Ha nem egyensúlymutatványnak tűnik az állami költések keretek között tartása. Pezsgőt bontani pedig akkor lesz érdemes, ha úgy látjuk, mindennek meglehetősen borsos árát nem hiába fizettük meg. Ha az állami hivatalokat érintő elbocsátások, a magasabb gázár és a nagyobb adók megfizetése után 2009-ben azt látjuk, az állam kevesebbet, mi pedig többet költhetünk, és még így is igaz lesz decemberben az, amit januárban mond a pénzügyminiszter.

Az idei ígéretek teljesítéséhez csodára nem lesz szükség, de a folytatáshoz nem ártana egy varázspálca a kormányfő kezében.