Amerikát súlyos egészségbiztosítási válság fenyegeti, mert a gyógyítás költségei egyre nőnek, s emiatt egyre többen szorulnak ki az egészségbiztosításból. A liberálisok szerint ezen csak az segíthet, ha a több-biztosítós rendszer hazája áttér az egybiztosítós modellre.
Amerikának sok a több biztosító?
„A hatvanas években Kanada és az Egyesült Államok fejenként nagyjából ugyanannyit költött az egészségügyre. Ma Kanada feleannyit költ, mint az Egyesült Államok. Hogyan? Úgy, hogy az egybiztosítós modell révén hatékonyan hasznosítja az eszközöket és a kórházi erőforrásokat, s ellenőrzés alatt tartja a költségeket anélkül, hogy ez kimutathatóan kedvezőtlen hatással lenne a lakosság egészségi állapotára” – írja Anna Bernasek, a New York Times gazdasági szakírója.
Mint a Metazin már beszámolt róla, Amerikában a baloldal szellemi hátországa erőteljesen követeli az egybiztosítós modell bevezetését. A konzervatív republikánusok a több-biztosítós modellben hisznek, a demokraták programjában viszont már a kilencvenes években szerepelt az egybiztosítós rendszer meghonosítása, de mivel választási szempontból nem látták kifizetődőnek, szemérmesen hallgattak róla. A Metazin azt is hírül adta, hogy az egészségügyi kiadások folyamatosan nőnek, ezért a munkaadók mindinkább vonakodnak megfizetni a meredeken emelkedő költségeket, s így egyre többen maradnak biztosítás nélkül.
Bernasek most számos egybiztosítós rendszert működtető ország példáján mutatja be, mennyivel költségesebb a több-biztosítós rendszer. 2004-ben az OECD adatai szerint az Egyesült Államok egy lakosra számítva 6 102 dollárt (1,2 millió forint) költött az egészségügyre, Kanada 3 165-öt, Franciaország 3 159-et, Ausztrália 3 120-at, Nagy-Britannia pedig 2 508-at. Ugyanakkor a várható élettartam az Egyesült Államokban valamivel rövidebb, mint az említett országokban.
Sok amerikai a magánkezdeményezést tekinti a hatékonyság biztosítékának, de Anna Bernasek szerint ez a tétel az egészségügyben nem állja meg a helyét. A több-biztosítós rendszer ugyanis többletköltséget generál. Az igények kétszeres feldolgozása, a sokféle biztosítási csomag, a bonyolult fizetési rendszerek, a magas marketing költségek csak tovább növelik az amúgy is magas adminisztratív kiadásokat. Az amerikai orvosoknak hatalmas mennyiségű papírmunkát kell elvégezniük, kanadai vagy brit kollégáiknak nem. A cikkíró két tanulmányt idéz, az egyik szerint az adminisztratív költségek az egészségügyi kiadásoknak 31, a másik szerint 20 százalékát teszik ki.
Kalifornia állam hatástanulmányt rendelt az egybiztosítós rendszer esetleges bevezetésének következményeiről, s eszerint az új modell tíz év alatt 343 milliárd dolláros megtakarítást hozhatna (ma 180 milliárd az évi egészségügyi kiadás Kaliforniában).
Az egybiztosítós rendszer bevezetésének egyetlen akadálya van csupán: az amerikaiak tömegei nem hisznek benne. Elrettentik őket a hosszú várólistákról szóló külföldi horrortörténetek, amelyek csak erősítik amúgy is létező idegenkedésüket az állam gazdasági szerepvállalásától.
„A mi országunk az életre, a szabadságra és a boldogság keresésére épül. A kanadaiaké a békére, a rendre és a jó kormányzásra. Mások az értékeink” – idézi Victor R. Fuchs stanfordi professzort Anna Bernasek, majd arra a következtetésre jut, hogy egyik napról a másikra nem lehet megváltoztatni sokmillió ember gondolkodását, de előbb-utóbb bizonyosan sikerül rávenni őket arra, ami saját jól felfogott gazdasági érdekük.
