Az elmúlt években a tüntetések körül kitört botrányoknak három alaptípusuk volt. 1. Betiltottak vagy félretereltek tüntetéseket nyilvánvalóan politikai okokból, de apolitikus ürügyekkel (többnyire a közlekedés rendjére hivatkozva). 2. A tüntetésekből zsibvásár, majd/és rombolás lett, közveszély és tetemes közkár keletkezett. 3. A törvénytelenségek hatósági fölszámolása törvénytelen hatósági erőszakba torkollott. Mindebből az következik, hogy a gyülekezési jogot nem tágítani vagy szűkíteni kell, hanem is-is. Ez jó, mert így nagyobb esély van a megállapodásra. Egyrészt: lehetőséget kell adni a jogszerű tüntetésekre azoknak, akik valamilyen fejleményre azonnal kívánnak reagálni az utcán; sokkal szűkebbre kell szabni a hatóságok mérlegelési lehetőségét a tüntetések helyének és időpontjának módosítására; ki kell zárni azt a lehetőséget, hogy bárki, bármilyen rendeletben külön engedélyhez kösse a tüntetésekhez szükséges eszközök használatát; a tüntetéseken nem lehetnek jelen azonosíthatatlan rendőrök, s a szükségtelen, illetve aránytalan rendőri erőszakot szigorúan és hatékonyan kell büntetni. Másrészt: lehetőséget kell adni az állampolgárok, a védett személyek biztonságának, a közvagyonnak a hatékonyabb védelmére, az állami és közintézmények működőképességének biztosítására; a tüntetéseken nem lehetnek jelen sem azonosíthatatlan személyek, sem fegyvernek minősíthető eszközök; nem lehet tüntetés címén zsibvásárt rendezni, lakótábort fenntartani.

A gyülekezési jog racionális rendezéséhez voltaképpen egyetlen dolog kell igazán: a politikai tiltási igények föladása. Annak egyszerű tudomásulvétele, hogy békés tüntetés megakadályozásának politikai oka nem lehet. Akkor sem, ha szörnyen utáljuk, unjuk, kártékonynak és hazugnak tartjuk azokat, akik tüntetnek. Ha én élek a politikai jogaimmal, akkor az kellemetlen, kínos, gyűlöletes azoknak, akik az én fölfogásomat utálják. És viszont. Aki azt akarja, hogy eltűrjék, annak tűrnie kell.