A színvonalról ne essék szó, legyen ez a sors ajándéka, ha nincs gála, mert ez az este nem történt meg, akkor írni sem kell róla, és ha a közönség olyan türelmes, hogy nem követelte viszsza a pénzét, zokszó nélkül, vagy legfeljebb zokszóval vette tudomásul, hogy az Operaházban így muzsikálnak ünnepi alkalmakkor, hát a szakmai jegyet kapó újságíró se érzékenykedjék. Bárcsak ennyi lenne az egész: pénzkérdés és stílustalanság, majd fegyelmit kap valaki, a másikat meg kirúgjuk, és minden rendbe jön.

Semmi nem jön rendbe. Mert nézzük Polgár Lászlót, és csak azt látjuk, hogy valami véget ér. Elfogy, elmegy, elveszítjük a hazai énekeseknek azt a generációját, amely még elsősorban itthon volt sztár, de már otthon volt a nagyvilágban, akik ott voltak, ahol a fontos dolgok történtek az operában, aztán hazajöttek, mert fontos volt nekik itt lenni. Tokody, Kelen, Kováts Kolos, Sólyom-Nagy Sándor, Gulyás Dénes, Miller Lajos, Kincses Veronika, Polgár László. Az első három még föllépett az estén.

Egy kicsit gondolkodni kell, hogy az ember megértse, mi a különbség Lukács Gyöngyi és Tokody között, hiszen ugyanazt csinálják, hasonlóan nagy sikerrel, Lukács Gyöngyi nemzetközi szemmel nézve valószínűleg még jobban is jegyzett, mint Tokody fénykorában volt. De két különböző világ. Tokody Ilona egy országot érezhetett a háta mögött, még a Magyar Állami Operaházat képviselte külföldön, meg a magyar kultúrát, a magyar zenét. Amikor Carreras könyvében azt írja, hogy kedvenc partnere Tokody Ilona, még telefonon beszéltük meg egymással a hírt, amikor Gulyás Dénes Yehudi Menuhinnal lépett föl, még a televízió tudósította a hírről az országot, amikor Polgár László Harnoncourt lemezein énekelt, az valamennyiünk személyes sikerének számított. Lukács Gyöngyi vagy Rost Andrea már csak önmagáért harcolhat, és már csak önmagának sikeres. Senkit sem képviselnek önmagukon kívül. Nyilván ez a helyzet az egészségesebb, de kit érdekel a normalitás, amikor az operáról van szó? Kit érdekelt a nemzetközi operaélet, amikor pontosan tudtuk, hogy a világ legjobb Nemorinója vagy Edgarja itt lép föl esténként az Erkel Színházban, és Kelen Péternek hívják?

A szeretet és a rajongás nyilván nehezen mérhető, de az az érzésem, hogy egy mai fiatal énekesnek esélye sincs arra, hogy olyan közösség vegye körül, annyian lélegezzenek vele együtt, annyian szorítsák érte a karfát, mint a színpadról lassan távozókért. Persze az is lehet, hogy ilyesmire nem is vágynak, elég, ha jól dolgoznak, és a munkájukért megkapják a fizetésüket. Voltaképpen nekünk is elég lehet. Arra még emlékszem, amikor egyszer sírva ébredtem, mert álmomban is hallottam, hogy a rádióban egy Bach-kantáta szól, az Ich habe genug, Polgár László előadásában. Teljesen kizárt, hogy ez valaha is megismétlődjön velem, ha Kovács István vagy Bretz Gábor lesz a szólista. Nem rajtam múlik, én szeretek bőgni. Ők nem énekelnek úgy, mert nem a világ közepén állnak, nem beszélik az Isten és az ember közötti társalgási nyelvet, énekesek, csak énekesek. Akkor most ki a vesztes? Mi vagy mi?

(Születésnapi gála Polgár László tiszteletére Operaház)

Az ünnepelt betegsége miatt nem énekelt