A minap egy vidéki szakrendelőben vártam. Rendkívül sokan voltak. Ennek oka egyrészt az egy szakorvosra jutó ellátott terület nagysága, másrészt az érintett orvos köztudott lelkiismeretessége. Vonzza a betegeket az iránta és a rendelő többi dolgozója felé is megnyilvánuló bizalom. A két „tömegképző” tényező aránya nehezen becsülhető. De a helyzet a régi bölcsességgel jól jellemezhető: azt a lovat ütik, amelyik húz.

A rendelőben több órás a várakozás. Közben a „betegek” kis csoportja fennhangon beszélget. Elégedetlen „magyar vállalkozók”. „Ezeknek” az illegitimeknek ők nem fizetnek adót, elég a „minimálbéren bejelentkezni” hangoztatják. (Mit elég, még sok is!). Magamban hozzáteszem: minimálbér alapján fizetik a TB-t is, ha egyáltalán fizetik. Őszintén fel vannak háborodva: mit gondolnak „ezek”, ráérnek ők órákat tölteni a rendelőben. Ki-kirohannak szorosan a kijárathoz nyomulva a bejáratot szabálytalanul elálló elegáns gépjárműveikhez. Az én kocsim szerényen hózódik meg távolabb a parkolóban. Az urak türelmetlenek, pofátlanok és arrogánsak.
Elgondolkodom és számolok, „jól fizetett” nemzetközi nagyvállalat alkalmazottjaként én havonta több TB-t, adót fizetek, mint ez a hangos 5 fős csoport.

Ismerem az orvost. Megéri a várakozás. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sajnálom a rendelőben töltött több mint öt órát. Engem „megvárnak” az erre az időre eső munkahelyi feladatok, este majd elvégzem őket. Igyekszem türelmes lenni. Nem könnyű! Olvasni mindenhol lehet, vigasztalom magam. Belátom, vannak azonnali ellátást igénylő sürgős esetek. De sok „rá nem érő” nyugdíjas is hangoskodva igényel soron kívüliséget. Jönnek, mennek. Néha szikráznak az indulatok. Az biztos, megerősödik bennem a felismerés: orvos semmiképpen, inkább egészséges szeretnék lenni.

Búvópatakként tör elő belőlem (is): potyautasok. A potyautas az, aki mások szolgáltatását veszi igénybe, fizetség nélkül. Igen, egy hatalmas hajó raktere szinte következmények nélkül elbír néhány potyázót. De hol van a határ? Miből és mitől „halad” a hajó (a busz, a TB, stb.), ha az utasok többsége potyautas?

Eszembe jut sor egy egyéb fogalom is: kockázatközösség, szolidaritás, esélyegyenlőség. A minap kollegámmal („adózni nem bolond” számlás „EVA-s” vállalkozó, minimálbéren) beszélgettünk. Munkájában lelkiismeretes, fiatal szakember. Felmerült az egészségügy reformja. Számára csak elméleti problémaként. Még nem is láttam a háziorvosom, jelzi. Az ő korában én sem, emlékeztetem. Ő nem fogyasztója az egészségügy szolgáltatásainak. Igaz nem is igen finanszírozója! De a szolidaritási elvet helyesli. Mindenkinek járjon az ellátás, hiszen ez szerzett állampolgári jog. Felvázolom a neki munkaadóknak az azonos kiadást jelentő számlás vállalkozó és alkalmazott esetében jelentkező adó és TB befizetési különbséget. A „számlás EVA-s” megdöbbentően kevesebbel járul hozzá a közfinanszírozáshoz. Azért jelzem: én helyeslem a szolidaritási elvet. Elfogadom, hogy járulékomból, adómból nyugdíjas anyósom, nem aktív, tanuló gyermekeim, a hajléktalan, a munkanélküli, a rászoruló részesüljön. De - vessen meg érte bárki – felháborít, hogy az elkölthető jövedelemben nálam lényegesen többet „kereső” (találó) vállalkozó (tisztelet a kivételnek!) igényt tartson az én szolidaritásomra. Ifjú kollégám még megjegyzi: majd költ orvosra, ha szüksége lesz rá. Számolok, azonos egészségügyi ellátás igénybevétele mellett, az ő terhei, a maximális hálapénz mellett is, lényegesen kisebbek az enyémnél.

Olykor az is eszembe jut, hogy ha rászorulok - hálapénz helyett - megmutatom az ellátó orvosnak az éves bevallásomat, abban az általam és az alkalmazóim által befizetett TB járulék összegét. De tudom, a hálapénz maga is nagyrészt adózatlan jövedelem (A kétkedőknek figyelmébe ajánlom az APEH névtelen átlag és maximum adatait az ilyen címen orvosok által befizetett SZJA-ról!). Még érthető is lehet az összekacsintás a borítékot adó „gavallér vállalkozóval”.

Egyszer csak az egyik hangos „betegtársat” soron kívül behívják. Előbb, mint engem, pedig később jött. Nem sokkal később, megjelenik a mentő. Hordágyukkal, ha nehezen is, de áttörnek a szabálytalanul parkoló autókon. A mentősök a rendelőből kikísérve, az imént még hangos urat szelíd erőszakkal a hordágyra fektetik. A mentő szirénázva távozik vele.

Nem mondom, hogy olykor nem jut eszembe, hogy extra juttatással meg lehetne rövidíteni várakozást. Ha nem is itt, máshol biztosan kapnék „azonnali” ellátást. Erre nem csak a „hálapénz” ad ma már módot. „Rendes” egészségügyi vállalkozások is ígérnek, plusz díjazásért, soronkívüliséget (és olykor többletszolgáltatást is) az ellátásban.

Jóval a rendelési idő vége után, de sorra kerülök. Az orvos, ismerősként üdvözöl. Ő is asztmás, mint én. Hiteles és lelkiismeretes. Fáradtnak látszik – miközben „vetkőzöm derékig” - mesél. Az iménti urat légszomjjal küldte a tüdőgyógyászatra háziorvosa. A vizsgálat során ő azonnal felfedezte infarktusát és sürgős kórházi kezelésre szállítatta az általa kihívott mentővel. Orvosom nem értékel, főleg kollegát nem. Teszi a dolgát. Nekem a sürgősségi ellátás, évek óta tartó reformja jut eszembe. Szükség lenne rá, remélem megvalósul (előbb, mint ahogy Családomnak, nekem szükségem lesz rá!).

Most is megkapom - nem gyógyítható, de kezelhető – bajomra szükséges recepteket. Ahhoz, hogy folyamatosan kaphassam a gyógyszert, havonta kell a háziorvoshoz és félévente ide, a szakorvoshoz járnom (ez évi 14 alkalom – 14 orvos-beteg találkozás, ahogy a szakemberek mondják!). Ez is egy érdekes történet lehetne.

Felöltözés közben megtudom, talán hamarosan lesz állandó orvos a másik, most üres, rendelőben is. Mára végeztem. Távozom. Talán legközelebb már kevesebbet kell várni. Az sem lenne rossz, ha egyáltalán nem kellene jönni. Talán másképp kellene élni (Feleségem szerint: bármikor el lehet kezdeni!).

Rendelés után munkába sietve, újra a potyautasok jutnak eszembe. Látok egy nagy szürke, megviselt (jobb napokat látott!) hajót. A megszaporodott, egyre agresszívebb potyautasok mindent ellepnek, feléltek. A személyzet menekül. Mindenfelé kiabáló, elégedetlen, hangos, telhetetlen, passzív tömeg. A hajó irányvesztetten sodródik. A kapitány hitehagyott és megvesztegethető. Bizonytalanság, enyészet, káosz, kiszolgáltatottság, kosz uralkodik. A potyautasoknak ha, túlélésre/kikötőbe vágynak, előbb utóbb maguknak is evező után kell nyúlniuk.
(A szerző publicista)