„A világ többsége mindig is autokrata volt, az amerikai értelmiség körében mégis elterjedt nézet, hogy elvileg bármilyen körülmények között, és bármikor lehetséges bevezetni a demokráciát.”

A mondatot olvasva bizonyára kevesen gondolnák, hogy az idézet egy neokonzervatív szerző tollából származik. Pedig e sorokat a decemberben elhunyt Jeane Kirkpatrick vetette papírra, igaz, meglehetősen régen. Diktatúrák és kettős mércék című esszéje 1979-ben jelent meg a Commentary magazinban.

Kirkpatrick a hetvenes évekig baloldali volt. A demokrata elnökök – elsősorban Jimmy Carter – külpolitikája miatt azonban elfordult a demokratáktól. Főként azt kifogásolta, hogy a liberálisok nem veszik kellőképpen komolyan a Szovjetunió fenyegetését, és befolyásának erősödését. Ahelyett, hogy Amerika a hidegháborúra, és a fő ellenségre, a Szovjetunióra koncentrált volna, az emberi jogok védelme került a külpolitika előterébe. Ezzel viszont elsősorban a jobboldali autoritárius rezsimek hatalmát ásta alá, megkönnyítve ezzel a szovjet befolyás erősödését.

Kirkpatrick különbséget tett a hagyományos jobboldali autoritárius, és a szovjet típusú totalitárius rezsimek között. Az előbbiekről azt gondolta, hogy – ellentétben a baloldali totalitárius államokkal – a magántulajdon, és a korlátozott, de azért létező politikai részvétel lehetővé teszi a lassú demokratizálódást. A Szovjetunió befolyásának növekedését megakadályozandó, az ilyen rezsimek stratégiai támogatását még azon az áron is elfogadhatónak tartotta hogy, cserébe szemet kell hunyni az emberi jogok megsértése miatt. Az emberi jogokat néha semmibe vevő autoritárius rezsimeket ugyanis még mindig jobbnak tartotta, mint gyakran egyedüli alternatívájukat, a Szovjetunió irányítása alatt álló baloldali totalitárius diktatúrákat. Kirkpatrick ezért többek közt kiállt Pinochet katonai diktatúrája mellett, majd – már az első Reagan kormány ENSZ nagyköveteként – szerepet vállalt a republikánusok Iránnal és a nicaraguai kontrákkal kapcsolatos politikájának kialakításában.

„Minél tovább van hatalmon egy diktátor, annál nagyobb lesz személyes befolyása, és a társadalmi intézmények annál inkább függnek személyétől. Ezért nélküle a társadalmi rend azonnal összeomlana, úgy, mint egy boltív, amelynek kiveszik a zárókövét. A katonaság, az államigazgatás és a társadalmi rend gyors összeomlása mindig meglepetésként éri az amerikai politikusokat és publicistákat, akik hozzászoktak, hogy a közintézmények egyetemes normákon, és nem személyes kapcsolaton alapulnak” – írta Kirkpatrick 1979-es esszéjében.

„Neokonzervatív volt – emlékszik rá Norman Podhoretz a Weekly Standardban – de komoly fenntartásai voltak a Bush-doktrínával szemben, amelyet nem tekintett a trumani és reagani külpolitika folytatásának.” Podhoretz arra céloz, hogy Kirkpatrick a nyolcvanas években megfogalmazott külpolitikai irányelvei értelmében az iraki invázió elhibázott, és eleve kudarcra ítélt lépés.

„A nyolcvanas években a konzervatívok józan realisták voltak, akik tudták, hogy a hidegháborút csak súlyos kompromisszumok árán lehet megnyerni – olvassuk David Rieff amerikai külpolitikai szakértő nekrológját a Los Angeles Timesban. – A dolog iróniája, hogy most, amikor már egyre nyilvánvalóbb az iraki háború kudarca, a Bush-kormányt utópizmussal és idealizmussal vádoló liberálisok veszik elő a realista érvet. Miközben Bushék ezzel szemben azt hangoztatják, hogy lehetséges a világot megjobbítani, és nem kell kompromisszumokat kötni.”

„A kommunizmus bukása utáni neokonzervativizmus valójában feje tetejére állított kirkpatrickizmus – írja Sydney Blumenthal, Clinton elnök korábbi tanácsadója az Open Democracy webmagazinban. – A Szaddám Huszeint totalitárius diktátornak, és a szintén totalitáriusnak mondott al-Kaida szövetségesének beállító neokonok kiforgatták Kirkpatrick tanait. Ma a neokonzervativizmus nem egységes politikai nézetrendszer, és végképp nem doktrína, hanem inkább csak egyfajta beállítottság, amellyel viszont a neokonzervativizmus ősanyja nem értett egyet.”

Jeane Kirkpatrick