Vajon a kompromisszumos harmadik köztársaság egyensúlyi rendszere folytatódik-e, vagy a rendszerváltás végét, az európai beérkezést a negyedik köztársaság követi? Könyörtelen harc indult az elitek között a tulajdonok és vagyonok újraelosztásáért, az állami és a magánszektor határainak újrahúzásáért, az állam - ezen belül a központi kormányzat és az önkormányzatok - szerepének újra meghatározásáért, hogy ki beszéli és mutathatja majd meg az uralkodó (képi) nyelvet, jelölheti meg a nemzeti és a társadalmi emlékezet helyeit. Ennek az újra felosztó harcnak az egyik frontja az országok beilleszkedése a nemzetközi - a globális és az európai - tőke szerkezetébe.

A "tartós" rendszer megteremtésekor a politikai osztály egyik fele ki akarja zárni a másik felét. Kizárólagos kapcsolatot akar a stratégiai csoportokkal, a tőkével, a médiával, Európával, a nagyvilággal. Az átmenet rendszere számtalan helyi konfliktusra, de általános egyensúlyra épült. A mai rendszer viszont helyi megállapodások tömegére és az általános egyensúlytalanságra, összeütközésre, a nulla összegű játékra alapozódik. Vajon ez lesz a magyar rendszer lényege? Ha igen, akkor ehhez fog formálódni lassacskán az intézményi rendszer, az informális ütközések és alkuk módja, ez lesz a politikai kultúránk. Két vallás, két hit, két ideológia felül, egyezkedő, szabálykerülő magatartás alul.

Összefügg ezzel a nemzedéki váltás. A lengyel, cseh, magyar világokban megkezdődött a negyvenes évek végén, ötvenes években született, 1968-as és 1989-es "nagy nemzedékek" leváltása. Ez az 1956, 1968, 1980-81, 1989-90 forradalmi és reformista tapasztalatain felnőtt, új evolucionista, a maga morális és kulturális ellenálló tapasztalatait a realista politika keretei közé helyező politikai nemzedék kétségkívül inkább Kivezető, mint Megérkező. Ez az elit kötötte meg az 1989-es kompromisszumokat, s vonta meg az új köztársaságok politikai, gazdasági és morális határait, alakította ki kormányzati és ellenzéki nyelveit. A beérkező, posztrendszerváltó nemzedékek se a nemzetközi, se a belső mozgásteret nem érzik kényszerítőnek, s a kompromisszumokat, az egyensúlyi intézményeket régi, nem hatékony, akaratgyenge, a nyolcvanas évekbe beleragadt nemzedékek számlájára írják. Nem taposott még rájuk se idegen, se hazai hatalom, nem élték át a kádárista szürke, finom elnyomások, vonzó megnyerések évtizedes tapasztalatait. A konfliktusos, akarati, igen-nem (jó-rossz, Isten-ördög, magyar-idegen, európai-mucsai, modern-antimodern, haladár-maradár, fiatal-öreg), tanult, képi, mediatizált, vezér- és/vagy sztárelvű politikák jelentek meg. Ennek a politikának nincs igazán kiegyezési lehetősége.

Az egyik forgatókönyv szerint a ciklusban erősödő konfliktusokra, a kormányzás ellehetetlenülésére kell felkészülnünk. Az ellenzék vezére, Orbán Viktor, jól megérezve a jobboldali szavazók mély sérelmét, elutasító, nemzeti vétópolitikába kezdett, amelyet következetesen visz végig az utcai gyűlésektől a népszavazási procedúrákig, a parlamenti obstrukciótól az önkormányzati politikai ellenhatalom felvonultatásáig. A jobboldali törzsszavazók 1990 óta meg vannak győződve róla, hogy történelmi joguk és kötelezettségük van Magyarország irányítására, amelyet a baloldal különböző manipulációkkal, csalásokkal minduntalan eloroz tőlük. Gyurcsány életrajzi kötetéből megtudták, hogy önvallomása szerint kitalálója volt a Kövér-féle kötélügynek és a 23 millió beáramló románnak, és a jobboldal e trükköknek tulajdonítja a 2002-es választások elvesztését. A miniszterelnök titkos beszédéből azt következtették ki, hogy a baloldal megengedhetőnek tart minden hazugságot, csalást, trükköt a jobboldal távol tartására a hatalomtól, csak azért, mert jobboldal, s mert Orbán Viktor vezeti őket.

A jobboldali választók és az elit egy része egzisztenciális veszélyként éli át a baloldali kormányzatot, amely azzal fenyegeti, hogy jobboldaliságát nemcsak a mai állásvesztéssel, jövedelemmegvonással, képernyőről való letiltással bünteti, de lehetetlenné igyekszik tenni, hogy holnap, a hatalomba visszatérve előre jusson karrierútján. S mivel a jobboldali törzsszavazók sérelme rímeltethető az 1948 és 1989 közötti nemzeti és egzisztenciális sérelmekre, az antikommunista indulatra, a jobboldali politikai osztály mindig számíthat az antikommunista, nemzeti sértettségre. A "Gyurcsány távozzék" jelszó egyesíti a mérsékelt és radikális jobboldaliakat, egyben tartja a jobboldali szavazótábort. Gyurcsány valamennyi gesztusa megerősíti Orbán Viktort: csak az erő győzhet az erővel szemben.

A baloldali és liberális törzsszavazók 1992-93 óta abban a hitben élnek, hogy a jobboldal először 1944-ben, a magyar holokauszttal és a nemzetvesztő háborús politikával veszítette el jogát az ország irányítására, majd másodszor az 1948 után következő "nagy hallgatással", hogy harmadszor az 1990 utáni hatalomra kerülésükkel bizonyítsák alkalmatlanságukat, mi több, veszélyességüket a demokráciára. Orbán Viktor 1998-2002 közötti kormányzása, majd ellenzéki szereplése arról győzte meg a szociálliberális szavazók többségét, hogy Orbán és csapata a demokrácia, a haladás, a modernizáció, Európa ellenében vezetné az országot. De ennél is mélyebb a törzsszavazók érzelmi érintettsége: a jobboldal mindenkor készen áll arra, hogy megismételje 1944-es antiszemita és 1990-es baloldalellenes szereplését. A "soha többet Orbánt" érzületre 2002-ben és 2006-ban építhetett a baloldal politikai osztálya. Orbán Viktor minden megmoccanása életre galvanizálja a Gyurcsány Ferenc melletti érzelmeket: valakinek meg kell fékeznie az életveszélyes jobboldalt.

Tölgyessy Péter realista forgatókönyvének megfelelően a két politikai vezér és szekértábor folyamatos harcának leszünk tanúi, amely lehetetlenné teszi az igazi gazdaságpolitikai fordulatot, a megegyezéses reformokat, ennek megfelelően a politikai és gazdasági stabilizációt. Gyurcsány és Orbán leválthatatlanok. Folyamatosan erősödnek, békepárti vezetőtársaik kiszorulnak. 2007. március közepéig a két politikai vezető megerősíti pozícióját, február végén Gyurcsány miniszterelnököt szocialista pártelnökké választják, majd a Fidesz újraválasztja Orbán jelenlegi elnököt. A liberálisoknak is új elnökük lesz, s eltűnik az utolsó szereplő, Kuncze Gábor, aki egyenlő súllyal léphetne fel Gyurcsánnyal és Orbánnal szemben. Gyurcsány a maga szája íze szerint átalakítja kormányát, s befejezi személyes hatalmának kiépítését. A lázongó, békepárti központi és önkormányzati vezetőket mindkét oldalon elnémítják saját vezetőik, illetve az ellentétes oldal vezetőjének agresszív akciói.

A harcias, pártokhoz kapcsolódó elit- és választói csoportok, a két nagy párt központosított közvetlen kampány- és propagandagépezetei direkt akciókkal, erkölcsi és anyagi nyomással rákényszerítik akaratukat a közömbös és/vagy megegyezésben érdekelt csoportokra, befejezik az ország teljes szétszakítását. Nincs olyan erő - politikai, gazdasági, intellektuális, civil, média-szereplő - az országon belül, se az országon kívül - Európai Unió, pénzpiacok, IMF, NATO stb. -, aki, amely megállíthatná az összeütközések folyamatát. Bármelyik erő képes lehet összeomlást előidézni, de egyik sem kiegyezést és intézményépítést.

Kevésbé realista forgatókönyvem szerint a magyar politikai osztályra nyomást gyakorló Európai Unió, Németország, Egyesült Államok, a pénzpiaci és a működőtőke-befektetők az egyik oldalon, a hazai gazdasági szereplők, a szakértői elit, az önkormányzati vezetők, a sajtó a másikon kikényszerítik a konfliktusok kiváltóinak félreállítását, és a gazdaságpolitikai fordulathoz, a reformokhoz szükséges kiegyezéseket. A magyar tapasztalatok 1989 óta arra utalnak, hogy Magyarország mindig képes volt belső erőből megoldani problémáit, s a politikai osztály alkalmasnak bizonyult az önkorrekcióra. A harcias törzsválasztói csoportok befolyása, a konfliktusokban érdekelt két vezér spirituális és anyagi presztízse csökken. Az összeütközések intenzitása a nem elkötelezett, többségben lévő választókban félelmet kelt és sérelmet okoz: "hogy jön ahhoz a két fél, hogy engem személyemben, családomban, tulajdonomban fenyegessen!"

A két vezér és szűk körük alatt, mellett megindultak a politikai tárgyalások. Körvonalazódni kezdenek azok a stratégiai témák, amelyekben a feleknek egyezkedniük kell, ha nem akarnak reménytelenül kiszorulni. Az önkormányzati választásokkal kialakult új helyzetben, amikor a jobboldali ellenzék stratégiai pontokat foglal el, a felek tárgyalásra ítéltettek. A 2007-es költségvetéssel a gazdasági kiigazítás nagyobb részét Magyarország megtette. Megállapodások születhetnek az önkormányzati és a távlatos nyugdíjreformban. Másutt ilyenkor a köztársasági elnök próbálja egy asztalhoz ültetni a megegyezésre képtelen pártok vezetőit. Nálunk ez lehetetlen az elnök tekintélyvesztése miatt. Elképzelhető, hogy a konszolidáció gazdasági felelőssége mellett a politikait is magára veszi a jegybank elnöke, s nála intézményesül a társadalmi megállapodás. Ha Bokros Lajos vagy Surányi György kerülne az MNB élére 2007. március 1-jén, akkor nemzetközi és hazai tekintélyükkel alkalmasak lennének a társadalmi szerződés kiváltására. De akarja-e bármelyiküket a kormányfő (vagy éppen az ellenzék feje)?

A szocialista és liberális tábor aligha megy neki a 2010-es választásoknak Gyurcsány Ferenccel, miként a Fidesz Orbán Viktorral. Mindkét tábor felfogta, hogy mekkora a vezetőikben lévő kockázat. A váltást ma nem is annyira kettejük tekintélye és hatalma, mint inkább az új jelöltek és konstrukciók hiánya tartja vissza. De az alig mégis lehetséges, akár a ha. Orbán nélkülözhetetlenné tette magát a jobboldal összetartásában az állandó vereségben. Miért ne válhatna nélkülözhetetlenné Gyurcsány is? Mindkét tábor hozzászoktatta magát a vezérelvhez, a központosított, egyszemélyű kormányzáshoz, és a konfliktusos politizáláshoz. Erről áttérni a dekoncentrált és decentralizált, demokratikus és kollektív, többpólusú vezetésre azért sem mer senki, mert gyengébbnek, kevésbé hatékonynak és kockázatosabbnak tartják a diktatórikus vezetésnél. Ezen nem változtat, hogy az 1998 óta alkalmazott vezérelvű, kemény demokrácia kifejezetten rossz eredményeket hozott a gazdaságban, és nem javította a közigazgatás hatékonyságát, hanem szétrombolta. A kérdés az, ki meri először elereszteni a kapaszkodót, melyik tábor kezd először saját hibáival, mulasztásaival, elbarbarizálódásával szembenézni, hogy utána kezet nyújtson a társadalomnak, így a másiknak.

E feladatot most is az isten háta mögötti Magyarországnak, a provinciális magyar elitnek és a befolyásos választói csoportoknak kell megoldaniuk. "Nyilván minden nemzedék azt hiszi magáról, hogy a világ újrateremtésére hivatott" - mondta Albert Camus a Nobel-díj átvételekor. "Az enyém azonban tudja, hogy ezt nem fogja megtenni. Meglehet, talán nagyobb feladat vár rá. Hogy megakadályozza a világ romlását." Alighanem vétkesek vagyunk kis világunk újrateremtésében. Nem maradt más, mint megakadályozni, hogy ne romoljon, ne rontsuk tovább.