Nádas Péter: Hátországi napló

Az esetlegesen összekapcsolódó írások sorában így még érdekesebb fölfigyelni az ismétlődésekre: mi az, amit Nádas olyan fontosnak érez, hogy többször is visszatér hozzá. Nos, a figyelmes olvasó ezt a két helyet találja: a kert végében magasodó vadkörtefát és a kivégzendő áldozatokat a megásott tömegsírba géppuskázó halálbrigádot.

A kert végében magasodó vadkörtefáról, tudjuk, egy korábbi kötet képanyagát is szolgáltató fotósorozat is készült. A természetnek ez a fenséges alkotása itt, a kötetben most a tökéletes létezés emblémájává válik. Minden évszakban más és más arcát mutatja meg, hatalmas koronája hol virágjában, hol lombosan, hol meg csupaszon mutatkozik. Különös-bölcs lényként mindig tudja, mit kell tennie: a maga szerezte sebhelyeit begyógyítva, mindegyre visszaépíti önnön tökéletességét. Nem a kerthez meg a faluhoz tartozik, inkább a kert meg a falu - a szerves létnek ez az otthonos képződménye - tartozik őhozzá. Az írószobájából őt figyelő írónak alkalmat teremt rá, hogy visszatekintsen az időbe.

A kivégzendő áldozatokat a megásott tömegsírba géppuskázó halálbrigád ellenben a modern technikai civilizáció emblémája lesz. A gyilkolás "élvezetes" és "szükséges", ám "korántsem egyszerű" műveletéről van itt szó: a tömeges tarkólövésről, a kattogó géppuskatűzről, az agyvelő spricceléséről, a vértől és más testnedvektől iszamos gödörről, az odalent vonagló emberi testekről meg a fegyverükbe kapaszkodó mészárosokról. A jelenetet az író nem a modern világ könnyen feledhető balesetének látja: a modern civilizációból következő fejleménynek értékeli.

Az élettel szembehelyezett halál? A premodernitással szembeállított későmodernitás? A múlt szervessége és otthonossága az egyik oldalon, a jelen szervetlensége és otthontalansága a másikon? A közösség boldogsága és melege ott, a magány boldogtalansága és ridegsége itt?

Nem, nem, szerencsére egyáltalán nem. Ha így volna, Nádas egyike volna csupán a kultúrkritika nálunkfelé oly ismerős-ellenszenves alakjainak. Nem, Nádas konzervativizmusa nem a premodernitást próbálja konzerválni: éppenséggel a modernség értékeit kívánja megőrizni. Azt szeretné, ha modern civilizációnk nem rombolná saját modern kultúránkat. Nádas nem tradicionalista: modernség-konzervatív.

Noha egy normális országban "jobboldalon" volna a helye, a mi nem normális országunkban láthatóan semmi sem kapcsolja a "jobboldalhoz". Bármiről ír is, éppenséggel a minálunk jellemzően "jobboldalinak" tekintett nézetekkel vitatkozik. Tessék csak elolvasni Horthy Istvánné visszaemlékezéseinek fulmináns kritikáját, a pápa határozott hangú nekrológját vagy a homoszexuális teológushallgató meghurcoltatásáról írott szigorú érvelésű publicisztikát.

A modernség konzervatívjának lenni persze nem könnyű álláspont. Nietzsche legutolsó és leghideglelősebb megjegyzéseinek egyike arról beszél, hogy nem lépegethetünk rák módjára visszafelé. "Semmi sem segít: előre kell haladnunk, mondhatni lépésről lépésre tovább a dekadencia útján (én így definiálom a modern haladást...). Ezt a fejlődést lehet akadályozni, és az akadály révén magát az elfajzást felduzzasztani, felhalmozni, hevesebbé és váratlanabbá tenni: többet nem tehetünk." Noha az író nem idézi, Nietzsche gondolata akár mottója is lehetne a szigorú, sőt tragikus hangú kötetnek.

Jelenkor, 254 oldal, 2500 forint