Iskolahistóriák 1.
Iskolás pályafutásomat a kispesti Wekerle-telep egyes számú általános iskolájában kezdtem. A telepen három teljesen azonos küllemű általános iskola állt, és áll ma is. Az egyes, a kettes és a hármas. Ha a négyszögű kertváros átlóit meghúzzuk, akkor körülbelül az átlók felező pontjában, a Főtér központjától azonos távolságban ott a három iskola. No meg a negyedik helye. Mert a tervek szerint épült volna egy negyedik is, csak arra már nem maradt idő, jött az első világháború, és minden szép tervezet odalett örökre.
A Pannónia úton álló, persze Bárczi István polgármesterkedése alatt épült csinos, kétemeletes, tornyos saroképület száz éve felel meg céljának tökéletesen.
Iskolámba otthonról három-négy perces séta után jutottam el. Kiléptem kertünk kapuján vagy inkább annak helyén, mert évekig nem volt kapunk, balra fordultam a Taksony utcán, a házunk, pontosabban a velünk egy házban lakó Béla bácsiék kertjének végén, a sarkon megint balra tértem. Végigmentem a keskeny Vereckei közön, a pékségnél kereszteztem a Petur utcát, és már ott is voltam a széles Korvin körúton, Szemben húzódott hoszszan egykori óvodám háza, attól balra pedig a sarkon, kopottan is méltóságteljesen a klinkertéglás iskola.
Az óvodára sem lehetett és nem volt panaszom sok; mintaszerű intézmény volt, szinte semmi sérelmet nem őriz vele kapcsolatosan emlékezetem. A szép, tágas, kóskárolyos épületben sokat foglalkoztak velünk, a nagy udvaron hatalmas gesztenyefák álltak, a kerítésre savanykás vadsóska futott fel, és a délutáni fektetéskor a fejünknél lévő kiságyban lévő társunkat betakargató óvó nénik szoknyája alá becsodálkozva izgalmas látvány tárult a minden újra fogékony ember elé; akkoriban még harisnyakötőben jártak a nők ugyanis, igen helyesen.
Az iskolába lépve már csak az óvoda miatt sem lehettem elveszve; elsős osztálytársaim jó felét ismertem évek óta már; részben az óvodából, ha nem onnan, akkor a kertből, az utcáról; három éves korom óta éltem akkor már Wekerlén; kiterjedt és biztonságot adó baráti köröm megóvott az új közegben a komolyabb traumáktól.
De azért meglepetések értek.
Például, mikor először járultam a dobogóra helyezett tanári asztalnál trónoló Nusi néni elé, aki egy hatalmas pofonnal engedett visszútamra el. Vagy amikor először térdeltem tíz percen át ugyanezen dobogó vasalt szegélyén. Nusi néni egyébként szerette a változatosságot, néha vonalzóval dolgozott, ilyenkor a kinyújtott és összeszorított ujjaknak kellett a körmöst viselnie. A felsős ifivezetők viszont inkább a kokit preferálták; összeszorított öklükből kicsit kiálló, begörbített középső ujjal ütötték a fejet ügyesen. Iskolámban a testi fenyítés meglehetősen elterjedt pedagógiai eszköz volt, különösen az első időkben.
Olyan iskolában kezdtem, amelyben a tanár verte a gyereket, és olyanban végeztem, amelyben a gyerek verte a tanárt.
Az iskolába két műszakban folyt a tanítást; egyik héten reggel nyolcra, másik héten délután egyre, vagy kettőre kellett menni. Az iskolába való bejutás nem volt valami egyszerű, laza, polgári beséta; az épület falánál, arra merőlegesen a széles, földes járdán kellett osztályonként felsorakozni kettesével, és aztán mikor eljött az ideje annak, szépen bemasírozni, mint a katonaságnál az alakulón vacsorára menendő.
Télen az olajos fűrészporral kezelt hajópadlatos tantermeket vaskályhák fűtötték; óra közben néha megjelent a fűtő, és nagy ricsajjal, dörmögve, krákogva rakott a tűzre.
Osztálytársaim közül, főként a fiúkra emlékszem, hisz őket már régebbről ismertem; többségük kedves, vagány, becsületben nevelődő munkás, vagy hivatalnokgyerek volt, de rekrutálódtak tanár-, orvos-, jogászcsaládokból is. Autószerelő, műszerész, fuvarozó, építési vállalkozó, no meg mérnök, orvos, ügyvéd lett belőlük.
A lányok közül Szakács Gabi kedves, mosolygós arca rögzült bennem, és dacol az idővel most már mindvégig alighanem. Ő volt első szerelmem ugyanis. Vonzalmam abban mutatkozott meg, hogy egyetlen egy szó nem sok, de annyit sem intézetem négy éven át felé. Mivel ő sem szólt hozzám soha, feltételezem, hogy érzeményünk kölcsönös volt. Mindenestre mindvégig azonosan magas hőfokon izzott, hisz nem volt semmi, ami lehűtötte volna. Azt hiszem nővel azóta sem sikerült ilyen szép, nyugodt harmonikus kapcsolatot létesítenem.
Az iskolában egyébként normális üzemmenet folyt, kellőn megtanítottak írni, olvasni; az előbbit újságpapír és ácsceruza segedelmével. Estek maszkabálok, estek előadások, és nem utolsó sorban, innen voltam először életemben ott, ahol ifjúságom alatt oly sokszor még majd: táborban.
Úttörőtábor volt ez, más nem is lehetett volna.
A negyedikes volt az első folyam, melynek érdemesebbjei részt vehettek a kéthetes táborozáson. Mikor fölcihelődtünk a vonatra, én már tudtam, hogy elhagyom az iskolát, tudtam, hogy ez az első tábor nekem egyben búcsútábor is lesz.
Gyönyörű helyen, Bükkben, Bélapátfalva felett, vadregényes erdő szélén, fürdésre alkalmas remek tavacska szomszédságában, az Istállóskő tövében vártak minket a nyolcadikosok által már napokkal elébb fölhúzott katonai sátrak, melyekben a tantermek faláról levett táblákra helyezett lószőr matracok szolgáltak fekvőhelyül. Teljes nomádvilág volt, gulyáságyúval, enkézzel ásott reteráttal, tóban való tisztálkodással. Esténként tábortűz körül szállt a dal és folyt a játék, amit nemigen szerettem, különösen a sóder-sóder refrénnel és cuppanós arccsókkal végződő körtánc volt nagyon nem kedvemre való.
De az utolsó napon valahogy csak-csak ott álltam a körben én is. Persze arra nagyon vigyáztam, csakúgy, mint társaim, hogy ismerős lányt, osztálytársat még véletlenül se válasszak párnak. Teljes megdöbbenéssel konstatáltam hát, mikor egyszer csak Gabi alakjának kontúrjai bontakoztak ki a hatalmas tábortűz lángjai előtt. A lány hozzám lépett, megfogta kezemet, és behúzott a körbe.
Később egy farakáson ültünk, erdőszélen, holdvilágban, bagolyhuhogásban és más efféle szépben. Akkor este beszélgettünk először és utoljára. Kérdezte, hogy tényleg elmegyek-e az iskolából, mondtam, hogy tényleg. Emlékeszem szép, nagy csodálkozó szemére, amelyben tán kis szomorúság is megült
Ez 1967 nyarán történt. Harmincöt évvel később Wekerlére vetődvén, s tudván az utcát, amelyben lakott, megkerestem. Rögtön az első utcabéli eligazított, Gabi ugyanabban a házban élt, mint gyerekkorában. Nem volt otthon, de egy másik szomszéd megadta telefonszámát. Este fölhívtam, mondtam, ki vagyok, hogy gyermekkori szerelem ügyében keresném, és szeretném látni. Hallgatott egy sort, majd azt mondta, hogy ő nagyon megváltozott, és nem szeretne csalódást okozni. Mondtam, hogy ne butáskodjon már, én sem vagyok már az, aki voltam tízévesen, mire azt mondta, gondolkodik egy kicsit a dolgon, adjam meg a telefonszámomat, majd felhív, ha úgy dönt. Megadtam, nem hívott soha.
