Színe és fonákja
A pénz hatalom, biztonság, erő, önbecsülés. Nem boldogít persze, az mese, miért is boldogítana, ám a hiánya kiszolgáltatottá tesz. A tartós pénzszűke, amiből az ember óhatatlanul adósságokba szédül, függőség, méreg. Akár az alkohol. Áthatja az ember szervezetét, a kapcsolatait, az életét, behatárolja a fantáziáját, monomániássá teszi az álmait. A magasabb rendű dolgokhoz, az erkölcsi szempontokhoz, az élet igazi értékeihez semmi köze. Elhivatottság, áldozat, szerelem, születés, halál - nem pénzkérdés. Ahhoz azonban, hogy ezt bölcsen kijelentsem, kell egy teli pénztárca a zsebembe. Magyarán a pénz megvetése - mondjuk úgy, a helyén való kezelése - pénzbe kerül. Aligha véletlen hát, hogy a régiek ördögi találmánynak tartották, hisz e tekintetben biztosan az: szabaddá és rabbá tesz, üdvösséget és kárhozatot hoz ránk.
Csaknem fél évszázada már, hogy gimnazista fejjel először olvastam Mikszáth regényét, de akkor számomra nem a pénzről szólt. Az idő tájt a kritikai realizmus mesterét illett felfedezni a nagy magyar adomázóban, aki lám, épp a Noszty fiú esete Tóth Marival lapjain jutott a legmesszebbre a bűvös tollú, romantikus mesemondó Jókai örökségétől, s itt már élesen, nyersen, szemérmetlenül leleplezi a korabeli vármegyei köz- és magánélet teljes romlottságát. De nemcsak azért olvastam ki ilyesmit Mikszáth hátborzongató és mulatságos látleletéből, mert a kor átpolitizált esztétikája ezt sugallta, hanem mert úgy tűnt, jól ismerem én Noszty Ferit az életből. Volt unokatestvérem, nagybátyám, rokonaimhoz laza szállal kötődő ismerősöm, aki még az ötvenes években is hamisítatlan dzsentri allűrökkel forgott a társaságban. Bizony, Noszty Feri is az a Mikszáth-figura, aki megélte a második világháborút, minthogy a világ, amelynek kreációja volt, csak akkor omlott össze. De hiába omlott össze, ő nem akarta tudomásul venni; ifjúságom ritka riasztó és nyomasztó élménye egy-két ilyen két lábon járó anakronisztikus lény. A rangkórság, a hozományvadászat, a krakélerség moral insanity lovagjai.
Most ugyanabból a könyvből egy másik regény bontakozik ki előttem. Látom én, hogy ez a Noszty Feri névre hallgató szerencsétlen flótás milyen gátlástalanul belekeveredik az örökölt családi politikába, amely néhány lezüllött dzsentrifamília vetélkedésének harcterévé teszi a vármegyeházát, nagyzol, hazudik, váltót hamisít, nincs is számára visszaút, pénz, pénz, pénz kell, és pénze csak a szorgos és dolgos újgazdag Tóth Mihálynak van, így aztán már-már az egész vármegye kopóként veti magát Tóth uram eladófélben lévő lánya után. Mindezt látom, de ez mára történelmi kulissza lett, fontosabb most nekem a jobb sorsra érdemes, mégis vesztésre predesztinált Noszty fiú belső drámája: ahogy a remélt anyagiak csábkörében el akarja hitetni magával, hogy igaz érzelmek viszik a lány karjába, ahogy hinni és élni akar saját elkoptatott úri frázisaival. Egy embert látok, aki gyenge jellem, aki nem tud szembeszegülni a kor, a család, a társadalmi miliő súlyával, ellenállásával, de főként azért nem, mert üres a zsebe. Mintha Mikszáth azt mondaná, hogy a pénz teszi erkölcsössé az embert, hisz akinek van mit a tejbe aprítani, megengedheti magának, hogy a helyén kezelje a pénzt; de ha ezt mondja, csak azért, hogy hunyorítson hozzá egyet. Különben miért könnyebbülnénk meg Noszty Feri bukásán?
Ha így olvasom, ez a hajdani, botrányszagú újsághírből folytatásos opusként íródott "újságregény" egy korrupt látszatember mai - rendszerváltás utáni - történetét mondja el, aki nagyon szeretne igazi lenni, de eleve csak az "igaziság" fikcióját hajszolja. Az a szerencséje, hogy még ez sem sikerül neki, így esendő marad és szerethető. "A végzet néha olyan hanyag, mint egy korhely vármegyei tisztviselő" - írja e kifejletről Szerb Antal, aki úgy véli, Mikszáth "mestersége nem az volt, hogy ítélkezzék", hanem hogy meséljen és nevettessen. Hogy mindig megmutassa a történet színét és fonákját. Ha jó a szemünk, egyszerre olvassuk mindkettőt.
