Ahhoz azonban, hogy ez elviselhető legyen, kell két dolog: az igazságosságra való törekvés élménye és a szolidaritás, az empátia érzése. Nem csak pénzzel él az ember!

A Népszabadság szerint 6000 forintba, más lapok szerint kicsit többe kerül a családoknak havonta a konszolidáció. Ez persze átlagérték, egyesekre több, másokra kevesebb teher jut. Logikus, ha a nagyobb teherbírással rendelkezőkre jut a több, és a legszegényebbek mentesülnek tőlük.

Úgy tűnik, a pedagógusokra az átlagnál nagyobb terhet raknak, ami nem logikus. Ráadásul mintha egynémely politikus határozottan élvezné a pedagógusok megrendszabályozójának szerepét. Szabó Zoltán országgyűlési képviselő például olyanokat nyilatkozik, hogy a tanárok tizenöt órát dolgoznak hetente, a dolgozatokat meg javíthatnák az egyetemisták. Az ilyesféle pökhendi stílus, a felkészületlenségről árulkodó, vad állítások ára és kára nagyobb, mint a megszorító intézkedéseké.

A pedagógusok jövedelme a társadalmi átlag körül van. Ehhez képest a mindenkit sújtó gázár-, áfa- és közlekedésitarifa-emelés mellé számos speciális terhet kaptak a nyakukba. A heti kétszer kétórás többletmunkával akár a társadalmi átlag dupláját is elérheti a pedagógusokra háruló pluszteher. Ehhez jön egy olyan új, bonyolult túlórarendszer, melynek a haszna még a költségvetés számára is csekély, viszont az adminisztrációt jelentősen megnöveli. Lebegtetik a bértábla megszüntetését is. Nagy kár lenne - mert az legalább kiszámítható és igazságos. A bértábla mellett is lehet nem emelni a béreket, ha nincs rá pénz, de ha egyszer, mondjuk, 2009-ben újra lesz, akkor megkönnyíti a méltányos emelést.

Belegondoltak-e tisztelt polgártársaim: talán éppen én tanítom a holnap akadémikusát, az önök leendő szívsebészét, holnaputáni miniszterelnökét. És persze lehet, én tanítom a jövő Ambrus Attiláját és móri gyilkosát is. Mindegy önöknek, mit teszek és hogyan? Nagy kár belőlem ellenséget faragni - amikor szövetséges is lehetnék.

Egy tanár tart hetente (természetesen a túlórák nélkül) 20-22 órát - ez munkaidejének kevesebb mint kétharmada. Emellett összeállítja és kijavítja a dolgozatokat. Előkészíti a kísérletet, a nyelvi kazettát. A szünetben olykor pisilni sincs ideje, mert lefoglalják a diákok, az iskolavezetés, a szülők. A gyerekeket kirándulni és múzeumba viszi. A tanár olykor nyomoz, beteget ápol, biztosítást köt, tanmenetet ír, házi és dilettáns jogalkotásra kényszerül, osztályokat fogorvoshoz kísér, értekezleten és fogadóórán ül, adminisztrál, tételsort állít össze, vizsgáztat, iskolabált szervez vagy felügyel, hivatalos ügyekben telefonál és levelez, pénzt szed, színházba kísér, a drogok ellen harcol, versenyeken felügyel, és versenyekre felkészít.

Két konkrét példa. 1. Az új típusú érettségi logikájának megfelelő tesztlap összeállítása 30-40 perc. Sokat kell belőle egy tanévben elkészíteni! Egy tanár évente 20-30 szombaton tölt el alkalmanként 5-8 órát dolgozatjavítással. 2. Ha vége a tanévnek, nyitnak a nyelvi, a lovas, a tenisz-, a disputa-, a kézműves-, a történelem-, az ősmagyar, a csillagász-, a cserkész- vagy az egyszerű napközis táborok. Vajon kik teljesítenek ott szolgálatot?

Jómagam nem értek egyet a pedagógusok mártíromságával sem. A "nemzet napszámosa" önsajnáló, hamis szerep. De a tanárok tényleges munkával töltött ideje valóban eléri a társadalmi átlagot, felelőssége és műveltsége pedig valamelyest meghaladja azt.

Emlékszem szakorvosra, aki negyven percet késett saját rendelési idejéből, s éjszakai ügyeletesre, aki, noha munkaidőben s fizetésért aludt, halálos sértésnek tekintette, hogy felébresztették, gúnyolódott is a feleségemen, akit másnap megoperáltak. A buszsofőr minden forduló után pihenhet tíz percet. Az országgyűlési képviselő gyakran meg sem jelenik a munkahelyén. A hivatalnok munkaidőben telefonál, ok nélkül megvárakoztat. Hallom, nem egy banktisztviselő munkaidőben több időt fordíthat a Nemzeti Sport olvasására, mint más a hivatásához elengedhetetlen szakirodalomra. Persze, hogy jobb lenne, ha mindenki jobban kihasználná a munkaidejét, intenzívebben dolgozna, többet keresne, és nem kellene másodállást vállalnia. Talán harminc év múlva így is lesz. De hogy a rendcsinálást miért épp és főleg csak a tanárokkal kezdik - rejtély.

Ha igazságtalan a pasa, méltánytalanok a bégek is. Egy salgótarjáni szakközépiskolában május közepétől, a végzősök ballagása után és miatt a hátralévő néhány hétre csökkentik a tanárok bérét. Olyan ez, mintha az orvosok fizetését a járvány elmúltával, vagy a képviselőkét a kampány után, vagy a buszsofőrökét a délelőtti uborkaszezonban csökkentenék. Egy kecskeméti általános iskolában mindenkinek benn kell maradnia az iskolában reggel 8-tól délután 4-ig - de ezalatt nem foglalkozhat dolgozatok javításával! Ily módon eleve fizetetlen túlórázásra kényszerül. Az ilyesfajta helyi túlkapások pszichológiai feltétele az a közérzet, hogy a tárca nem védi, hanem ellenfélnek tekinti a tanárokat.

A mértékadó sajtóban olvasott eseteket sorolok. A volt rádióelnök asszony 18 milliót kap azért, hogy mandátumának lejárta után ne menjen más céghez dolgozni. A labdarúgóedző 40 millió forint végkielégítésért perel, és megnyeri a pert, pedig csak kétéves szerződése volt a klubjával. Veszteséges állami vállalatok vezetői nagyobb év végi jutalmat kapnak, mint egy átlagember tízévi fizetése. A Tocsik-ügy összege: ezerévi pedagógusfizetés. És azóta már több, a tocsikiáda összegét messze meghaladó ügyről lehetett hallani. A végkielégítések pazarló és igazságtalan rendszere a szűk elit monopóliuma. Változás nem várható, mert a baloldali és jobboldali politikai elit egyaránt érdekelt e mélységesen igazságtalan helyzet fenntartásában. Pedig ezen alighanem legalább annyi pénzt spórolhatna a költségvetés, mint a tanárok ténylegesen teljesített túlórái utáni díjak megcsapolásával.

Amikor 1946-ban bevezették az új forintot, az állam egyszeri lehetőséget kapott az árak és bérek megszabására. A reálbérek az 1938-as szint 50 százalékára süllyedtek: így jelent meg az életszínvonalban a világháborús vagyonvesztés. Csakhogy az 50 százalék átlagérték: a pedagógusok és a parasztság reáljövedelme az 1938-as szint 20 százalékára csökkent. Ekkor alakult ki az a lemaradás, amelyet talán sohasem lehet már behozni, de tovább növelni nem illene (lásd Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században).

A tanárok életszínvonalának emelésére nincs mód, sőt a csökkenése várható. Ez belátható, és lelkesedés nélkül bár, de elfogadható. De a társadalmi átlagot meghaladó terhelés igazságtalan, és nem fogadható el. A munkavállaló jellegzetes fegyvere a sztrájk. Az iskolák eddig "operettsztrájkokat" tartottak, ha egyáltalán: egynapos munkabeszüntetés - gyermekfelügyelettel. Igazán hatékony az érettségik időszakára időzített sztrájk lenne: talán ez az egyetlen lehetőség a valódi nyomásgyakorlásra. Kell ez nekünk?

A magyar oktatási rendszer velejéig antidemokratikus: nem csökkenti, hanem növeli a származáson vagy lakóhelyen alapuló különbségeket. Ennek megváltoztatása igazi baloldali feladat: sok tanár és iskola érdekét sértené, de még több pedagógus és intézmény érdeke lenne az iskolarendszer demokratizálása. Épp ezért a kormány törekvéseihez sok tanárt lehetne megnyerni. Ehhez azonban őszinte hang, sok információ, tárgyalási szándék, meggyőzés kell.

Ujlaky István tanár