Életszerű halál
Szaddám Irakjában bárkit, bármikor, bármiért megkínozhattak és megölhettek, az áldozatok és rokonaik megalázásának mértéke és határa nem volt, s ha a hozzátartozók életben akartak maradni, köszönetet kellett mondaniuk a halálos ítéletért miután behajtották rajtuk a kivégzés költségeit.
Szaddámot kb. másfél száz gyilkosságértékű és a korabeli iraki törvények szerint is abszurd (sok esetben a vádlottak tényleges lemészárlását utólag szentesítő) halálos ítélet miatt ítélték el. Ez tűnt a jogilag legtisztább cseppnek a gyilkosságok tengerében.
Szaddám volt az első számú felelőse az 1980 és 1988 között Irak és Irán között lezajlott háborúnak, melyben egymillió ember halt meg a harcmezőn, s mely a Háborús bűnök kézikönyve szerint (Zrínyi Kiadó, 2002) "még ebben a vérzivataros évszázadban is a borzalmak új minőségét jelentette, beleértve a vegyi fegyverek széles körű alkalmazását a kormány részéről saját állampolgárai ellen, és az iraki kurdok elleni aprólékosan dokumentált népirtó hadjáratot."
Szaddám hosszú éveken át irtotta gázzal, vegyi fegyverekkel kurdok és síiták tízezreit, amiről döbbenetes könyvet jelentetett meg a nagyhatalmak cinkos és cinikus közönyével hadakozó Human Rights Watch. És ez a Human Rights Watch - amely összegyűjtötte azt a hatalmas anyagot, aminek alapján a jogállami normák legszigorúbb betartásával is el lehetett volna ítélni a Szaddámot - a per során az ellen tiltakozott, hogy az iraki kormány a bírói függetlenség megsértésével beleavatkozott a bíróság munkájába: lemondatta a neki nem tetsző bírókat, és nyomást gyakorolt a többiekre.
A kurd Dzsalal Talabani, Irak első szabadon választott elnöke pedig, aki fegyverrel szállt szembe Szaddám diktatúrájával a népirtás legszörnyűbb éveiben (is), nem írta alá Szaddám halálos ítéletét (sem), jelezvén: elvileg ellenez mindenféle halálbüntetést, a leginkább kiérdemeltet is, még ha országa érvényben lévő törvényeit tiszteletben tartva nem is akadályozhatja meg azok végrehajtását.
Aki ezt megérti, fontos dolgokat ért meg. Aki nem, veszélyes balhitek fogságában marad.
Két fontos megértenivaló van itt.
Az egyik: egy háború (mely sok bűntelen ember halálával jár) lehet igazolható, egy halálos ítélet pedig akkor sem, ha csak egy főbenjáró bűnökben vétkes embert végeznek ki. Lehetséges olyan helyzet, melyben fegyveres hatalmat fegyverrel kell megdönteni ahhoz, hogy életeket, értékeket, kultúrákat, jogokat védjünk. Amikor Szaddám lerohanta Kuvaitot, kevesen vitatták, hogy ilyen helyzet állt elő. A Szaddám megdöntéséhez vezető háború igazolhatóságát sokkal többen, sokkal több joggal vitatják, de ez nem változtat azon: van igazolható háború. A ténylegesen halálra ítélhető és kivégezhető ember azonban már nem rendelkezik fegyveres hatalommal, az államnak módjában áll bármit és bárkit megvédeni tőle anélkül, hogy megölné. Az állam ebben az esetben csak a bosszúelv és a fogat fogért elve nevében gyilkolhat. Ez pedig demokrata számára nem legitim ok.
A másik megértenivaló: attól, hogy bizonyos normák érvényesülése bizonyos helyzetekben nem életszerű, a számonkérésük még nagyon is az! Nem lehetett komolyan reménykedni abban, hogy egy sokféle elemből összerakott kormány, egy polgárháború szélén táncoló országban, fölöttébb bizonytalan és zavaros helyzetben aggályos tartózkodással követi majd a bíróság tevékenységét egy olyan perben, mely alapvetően érinti az ő sokak által kétségbe vont legitimitását. Ez a kormány olyan közegben működik, melyben a bosszúelv nagyon erősen hat, s leginkább annak az egyetlen jelentős demokratikus hatalomnak köszönheti létét, melyben a halálbüntetést ma is alkalmazzák.
Minél életszerűbb a normasértés, annál indokoltabb jóváhagyni azt - vélik az opportunisták, megerősítve a normasértést és annak életszerűségét.
Minél életszerűbb a normasértés, annál indokoltabb tiltakozni és tenni ellene - mondják a realista demokraták, megtéve, amit megtehetnek, az életszerű élet eljöveteléért.
