Tervek ide vagy oda: tények vannak. Irakban eddig elesett háromezer amerikai katona egy „béketeremtésben”, amelynek során meghalt legalább 660 ezer iraki is. Az országon belüli menekülők és az Irakot elhagyók száma milliókban mérhető. Zajlik legalább négy nagyobb fegyveres konfliktus: 1. politikai és felekezeti háború a síita többség és a szunnita kisebbség (radikális szárnyai) között, 2. merénylet-háború az iraki kormány és különféle ellenfelei között, 3. sajátos háború különféle iszlám alapú, terroristának tartott csoportok és az amerikai-brit haderő között (amelyben az iraki kormány biztonsági erői segéderőként vesznek részt). E három konfliktus keveredéséből áll össze a 4. háború, amelyben különféle külső hatalmak és csoportok csatlósai „magánháborúikat” vívják, üzleti pozíciókért és/vagy szervezett bűnözési tevékenységként.

Mindegyik háború egy vagy több részese gyakran állítja be törekvéseit úgy, mintha az amerikai megszállás ellen küzdene – holott ilyen háború valójában nem zajlik. Az angolszász haderő kivonása még Iránnak és néhány Irán-barát politikai és katonai csoportnak sem tényleges érdeke, mert éppen az amerikai jelenlét garantálja a síita politikai dominanciát. Szaddám kiiktatásával Washington Iránt és annak iraki befolyását erősítette meg: Amerika éppen egyik legnagyobb ellenfelének tett óriási „szívességet”.

A „béketeremtés” egyértelműen nem sikerült, noha létrejött egy új, és viszonylag valóban demokratikus iraki államszerkezet (síita-szunnita-kurd föderáció). Nem történt meg viszont a tényleges hatalom-megosztási kiegyezés a három politikai entitás között – ehhez az kellene ugyanis, hogy mindegyik fél képes legyen „kezelni”, részben kiszorítani, részben megszelídítve integrálni a maga radikálisait. Ehhez még az is kellene, hogy a síita oldalon Iránt, a szunnita oldalon Szaúd-Arábiát és több más országot ebben érdekeltté tegyék. A kurd ügyben Szíriát és Törökországot kellene rávenni, hogy rögeszmés kurd-gyűlöletüket félretéve (területi egységüket féltik) támogassák az Irakon belüli Kurdisztánt (és ne azokat, akik bajt akarnak keverni a viszonylag nyugodt térségben). Az 1. háború befejezése tehát csak egy bonyolult, sokszereplős stratégiai alku révén lenne lehetséges – de az alkunak már a puszta elkezdéséhez az kellene, hogy Amerika gyökeresen újat (együttműködést és pozíciókat) ajánljon elsősorban Iránnak és Szíriának. Bush kénytelen lenne szétszedni az általa kreált „Gonosz tengelyét”, felülírva szint az egész közel-keleti stratégiáját. Hát… nem valószínű.

A 2. háború már az új amerikai hadügyminiszter szerint is megnyerhetetlen pusztán katonai eszközökkel. Itt a megkezdett, belső iraki megbékélési folyamat haladása segítene. Szaddám kivégzése itt eleinte még több bajt hozhat, de középtávon egyik oka lehet annak, ha sikerül a volt szaddámistákat bevonni az új iraki struktúrákba. De: velük visszakerülne az a sajátos, kevert nacionalizmus, amely Szaddám ideológiáját jellemezte – és amellyel a síita, vallást sokkal fontosabbnak tartó új hatalom aligha akar még egyszer találkozni. Ráadásul a „régiek” feltűnése sok szempontból hiteltelenítené az egész Szaddám-ellenes megújulást mindhárom entitás lakosságának szemében.

Mindeközben kíméletlenül kellene folytatni a „belbiztonsági” háborút a terroristák és a maffiák ellen. Ehhez azonban nem „csak” a nyers erő hiányzik (nincs elég katona és rendőr), hanem egy olyan újjáépítési koncepció, amely érezhető javulást hozna, vagy legalább hihetően ígérne a lakosság anyagi és szociális körülményeiben. Ilyenre egyelőre esély sincs, mert minden külső és belső gazdasági tényező kizárólag a saját, gyors pénzszerzésében érdekelt. Márpedig a zsákmányszerzésben elsősorban az dönt, hogy ki és mennyire győz a 4. háború piszkos csatáiban.

És még valami: izraeli-palesztin és izraeli-szír kiegyezés nélkül (egyikre sincs sok esély) nem enyhíthetőek azok a (finoman szólva) ellenérzések, amelyek az irakiak nagy részét kisebb-nagyobb mértékben Amerika ellen hangolják. Nagy kérdés, hogy Izrael akar-e, és ha netán akar, képes-e előre lépni a palesztinokkal és a szírekkel úgy, hogy közben minden marad a régi (rossz) Iránban és Iránnal. Hát…

A Bush-féle új, demokratizálódó Közel-Kelet, mint vízió, nem valósult meg: következik a revízió. Ám a januárra ígért felülvizsgálat igazából még ezt sem nagyon ígéri, majd meglátjuk. Egyelőre a kivégzés után csak abban lehet bízni, hogy Bush számára győztes véget ért a Szaddám elleni „családi háborújuk”, és ez legalább lélektanilag újabb gondolatoknak szabadíthat gátat az elnök fejében. Ha mégsem, akkor az irakiak még sokáig pusztulnak a béketeremtésben.