Külpolitika, avagy hajtsuk be a történelemkönyvet, és nyissuk ki a földrajzatlaszt!
Valószínűleg sokak örömére (az enyémre bizonyosan) megkezdődött egy vita Magyarország külpolitikájának újszerű kialakításáról. Abban közel konszenzus van, hogy a rendszerváltás idején megfogalmazott hármas prioritás (euroatlanti integráció, szomszédság politika, határon túli magyarok ügyei) ma már alapos átértékelésre szorul, s abban is komoly egyetértést lelhetünk, hogy a külpolitika feladata a nemzeti érdekek képviselete. A kormány 2004-ben, majd 2006-ban is deklarálta egy új külpolitikai stratégia megalkotását, ám most hozzávetőlegesen egy évnyi időt adott magának e munka elvégzésére. Helyes, kell is ennyi!
A magam részéről ezúttal a megalapozó gondolatokhoz szeretnék hozzájárulni, várva a lehető legélénkebb vitákat, de főleg azok eredményeit. Ám miért is akarunk új külpolitikát? Evidens válaszunk az, hogy azért akarunk új külpolitikát, mert új helyzet van, éspedig kettős meghatározottsággal. Mindenekelőtt a rendszerváltás utáni fő prioritásunk, azaz az euroatlanti integrációnk megvalósult, ugyanez történt, vagy zajlik szomszédaink többségével, de a múlt évezred végére a világ egésze is jelentőset fordult. Amit mi rendszerváltozásnak tekintünk, annak világpolitikai keretértelmezése az, hogy ugyanazon időszakban drasztikusan átalakult a földgolyó hatalmi szerkezete. 16 évvel ezelőtt még állt a Szovjetunió! Kínát, Indiát legfeljebb egzotikus országokként emlegettük, s a terrorizmus is jobbára csak szélsőséges csoportocskák magánakcióinak tűnt. Mára a kibővült EU a világ legnagyobb gazdasági térségévé vált ugyan, de fejlődési ütemében leszakadt kelettől és nyugattól egyaránt.
Ebben az új helyzetben hasznos lehet néhány gondolati cölöp leverése. Mindenekelőtt érdemes elvégezni hazánk újrapozícionálását, tehát számba venni adottságainkat, képességeinket és lehetőségeinket. Ebből lehet egy olyan kompakt világképet gyúrni, amit mi magunk is szívesen tárunk a nagyvilág elé, s amiről a nagyvilág is remélhetőleg csettintve és igenlően vélekedik. Nem kicsi a feladat, hiszen az euroatlanti integrációnk nagyon sok kérdést kötött pályára helyezett, s az önálló külpolitika, mint abszolút törekvés de jure is értelmét veszítette. A nagy dolgokban immár és szerencsére közösen dönthetünk, de semmi sem gátol meg minket abban, hogy különös érdekeinket sajátosan érvényesítsük.
Vegyük néhány adottságunkat, szépet és rútat egyaránt.
Adottság a földrajzi helyzetünk. Voltunk mi már a keleti hordák Európába jövetelének nyugati határa, a kereszténység déli védvonala, egy monarchia keleti fele, a szovjet blokk nyugati barakkja, az EU szomszédja, s immár tagországként annak külső határa vagyunk. Szép, kalandos a pedigrénk (hogy pozitív legyek!), mindamellett ha abból indulunk ki, hogy az EU bővülése bizony még ígér perspektívát, akkor ennek a folyamatnak a sodrában a terjeszkedési főirány középpontjában találjuk magunkat, s ennek lehetnek stratégiai következményei, konkrétan megpályázhatjuk a növekvő Európa térségi központjának kijáró lehetőségeket. Természetesen nem elég kikiáltani magunkat valamiféle központnak, ezt már amúgy is megtettük jó párszor. Valódi aktivitásra lenne szükség, el kellene kezdeni szolgáltatni, van is rá fizetőképes kereslet, például itt van kéznél a páriaként működő Közép-Európa-i Kezdeményezés a maga 17 tagországával. Nem mellesleg Fehéroroszország éppen egy szépnek ígérkező nagykövetséget épít Budapesten, s csak remélni tudom, hogy ebben nem csak az építészeti jelentőséget fogjuk meglátni.
Ugyancsak adottság az éghajlatunk is, habár a klímaváltozás korában igen nehéz szívvel mondanék bármi bizonyosat, hacsak azt nem, hogy a medence-hatás alighanem tartós marad, vagyis a nagyobb meteorológiai és klimatikus folyamatok nálunk tompítottan jelentkeznek. Addig is, sok más országgal egybevetve egy kisebb édenkertben ülünk, vagyis olyan helyen, ahol a messziről jött emberek is szívesen találkoznak, időznek, sőt, ha a konyhánkat is idevesszük, akkor tényleg hihetően és jól beazonosíthatóan kielégíthetjük tízmilliók találkozási igényeit. (Poroljuk hát le a Meeting Point – Hungary szlogent, azzal a pikáns megjegyzéssel, hogy Franciaország a napóleoni háborúkat követő hadisarcot lényegében a kifinomult konyhájának köszönhető bevételekből fizette ki, tehát a „menü” bizony sok szempontból világpolitikai tényező!).
Adottság a történelmünk is, amely olyannyira színes és sokrétű, hogy bennünk bárki megláthatja a notórius szövetségest, de az ősellenséget is. Innentől kezdve PR kérdése az egész, hogy melyik sztereotípiát kívánjuk erősíteni. Én a szövetségi, és egyben integratív magyar arculat megrajzolására voksolok, sőt csak erre! Egy Új Magyarország arc első, kezdeti megjelenítésére egyedülálló alkalom nyílt volna október 23-án, amikor is külföldi vezetők hosszú sorát fogadtuk Budapesten, s jelenlétükben illett is volna nagy, a jövőre vonatkozó bejelentéseket tenni, például mit is tanult Magyarország a világtörténelemből, hová is helyezzük magunkat, milyen célokat tűzünk ki magunk elé, miben is keressük szövetségeseinket? Finoman szólva: ez elmaradt.
Kellemetlen adottságunk viszont, hogy ez idő tájt a nagyvilág rólunk képet alkotó része többnyire a megbízhatatlanság (póriasan: simlisség) bélyegével illet minket. Ebben a szomorú helyzetben azért mégiscsak kiutat mutat az az apró fénycsóva, amely arra világít rá, hogy azon külföldiek, akik már jártak nálunk, valamivel mégis jobb véleménnyel vannak rólunk, mint azok, akik csak közvetett ismeretekkel bírnak. Persze korrektnek kell lennünk! Apróság ugyan, ám mindaddig, amíg például csökönyösen a „napfényes” Balatont reklámozzuk szerte a világban, addig nem is fogjuk tudni kinyújtani a nyári idegenforgalmi szezont, hiszen azt mindenki tudja, hogy Európában többnyire nyáron van meleg és napsütés, az is inkább délen. Ráadásul a valóság is rácáfol az örök nyár hangulatra, hiszen a magyar tenger mellett még a júliusi-augusztusi napok fele is többnyire felhős-esős. Ha viszont hiteles képet sugárzunk, jelesül azt, hogy változatos időjárás mellett jól lehet pihenni, továbbá rengeteg értékes szolgáltatást nyújtunk, nos, azzal inkább lehet csábítani a nagyérdeműt. Fenti intelem érvényes az EU-val megtárgyalandó konvergencia-programjainkra is, tehát inkább érdemes felvállalni a belpolitikai zökkenőket, mintsem lóvá tenni a minket hivatalból is szigorúan vizsgáló, és egyben érzelemmentes döntéshozókat.
Ejtsünk azonban néhány szót a képességeinkről is, függetlenül attól, hogy miként hasznosítjuk is ezeket.
Komoly alkotásokra vagyunk képesek. Persze nem csak mi, de épületeink, találmányaink egyaránt bizonyosságai ennek, még ha lépten-nyomon a restség jeleiben is bővelkedünk. Ezzel együtt, amolyan „tesz-vesz” nép vagyunk, tehát a külvilág hitelesen felfogja, hogy ha valahol magyar kezdeményezés adódik, az akár komoly is lehet. Összességében viszonylag jó az ismertségünk, ezzel arányban képesek is vagyunk népszerűségünk emelésére, amihez átgondolt, tartalmi reklám is szükséges. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy bármilyen nemzeti büszkeség valós alapja csak a nemzeti teljesítmény lehet! Kereshetünk ugyan valamilyen speciális magyar utat, de tényleges teljesítmények nélkül dőreség azt gondolni, hogy azon járni is lehet.
Képesek vagyunk arra is, hogy időről-időre valami nagy „dobással” a nemzetközi figyelem homlokterébe kerüljünk. Ez szinte mindig pozitív aktussal indul, azonban a folytatás ritkábban sikeres, a végső kifejlet pedig a legtöbbször tragikus. Tehát jó startolók, de nagyon rossz finiselők vagyunk. Ez a megfigyelés komoly önvizsgálatra ösztönöz, és nagyon sok tudatosság szükséges a politikáink kialakításakor. A jó ötletek azonban veszedelmesek is lehetnek. Végig vitel nélkül, a spontán alakulásra hagyott folyamatok azt jelzik, hogy nem bízunk magunkban, vagy az előkészítési hajlamaink nem sorolhatók az erősségeink közé. Talán pont ezért is örülök annak, hogy külpolitikánk újraalkotásakor időt és türelmet adunk magunknak.
Megfelelőnek tekinthetjük alkalmazkodóképességünket. A történelem, mint Magyarország egyes számú tanítómestere igen jó munkát végzett. Az évszázadok során a magyarság elpusztíthatatlannak, megkerülhetetlennek, de sajnos becsaphatónak és kihasználhatónak is bizonyult. Megannyi kudarcot követően mindig elővettük legnagyobb fegyverünket: alkalmazkodtunk. Ha már nem adódott más lehetőség. A sorozatos késői alkalmazkodásaink árát viszont mindig vastagon megfizettük. Hol területcsonkítás, hol hadisarc, hol vér volt a fizetőeszköz. Konszolidált helyzeteinkkel azonban a legtöbbször már jól éltünk, talán így lesz ez mostanában is, ha végre alkalmazkodunk ahhoz, hogy szabadság és piacgazdaság van. Nem véletlenül fogalmazok ilyen sarkosan, ugyanis a mai napig sem tudtunk igazán megbirkózni a rendszerváltás dolgával, márpedig az önazonosságában zavaros, történelmével megbékélni nem tudó nemzetek külpolitikai súlya is igen csekély.
Közepesen jó, de inkább tűrhetően jó a reformokra való képességünk. Ez sem kevés! A reformokra való hajlam igen szép hagyománya mind a bal-, illetve jobboldali gondolatkörnek, ezért aztán mélyen hiszek abban, hogy ez a dimenzió igazán lehet az oly sokszor vágyott nemzeti minimum alapja. Sok jó javaslat kell, habár a rosszak sem feltétlen haszontalanok. Először alkalmazkodunk, aztán reformálunk. Sajátos magyar virtus ez. Ha csak rajtam múlna, bizony ötvözném e két képességünket. Azt már tudjuk, hogy sok-sok reformra szorulunk, mert igazából nem rendezkedtünk be az új világrendbe, viszont saját magunk csapdájába estünk. Külső ellenség híján manapság önmagunkat találtuk meg ellenségnek, s ha már reformokra szánjuk magunkat, ezt a tévedést illő dolog lenne sürgősen felismerni, valamint orvosolni! Antallék még úgy-ahogy találtak külső ellenséget az oroszokban, ám ez rendkívül szerencsétlen választásnak bizonyult. Bölcsebb lett volna, ha az oroszok távoztával azonnal a barátságra törekedtünk volna, s meglehetősen szánalmas Jeszenszky azon magyarázata, hogy a kapcsolatainkat az oroszok fizetőképtelensége hűtötte le. Érdekes módon mindenki más fogcsikorgatva ugyan, de töretlenül üzletelt a Nagy Medvével, nálunk pedig még Orbán is azt hitte, hogy az Antall-i örökséget veszi magához a látens oroszellenességével. A Medgyessy-féle nyitás igazi orientációs váltásnak bizonyult, de az már tényleg reform értékű lenne, ha a magyar pártok szent fogadalmat tennének, hogy a magyar külpolitikából erőnek erejével száműzzük az érzelmi, sérelmi alapvetéseket.
És akkor vegyük számba néhány lehetőségünket is!
Legfontosabb lehetőségünk, hogy egyenjogot szereztünk Európa politikáinak alakításához. Ez persze, amint egyik lehetőségünk se automatikus, ám létező, érvényesíthető. Kérdés, hogy mely területeken szeretnénk leginkább a befolyásunkat összpontosítani? Én azt gondolom, hogy partnereink legszívesebben a mezőgazdaság, az energetika, a tudomány és a külpolitika dolgaiban veszik a magyar közbenjövetelt. Természetesen megannyi más terület is lehet magyar versenypálya, fenti felsorolás jobbára a szubjektív tapasztalataimon alapul.
Az írás elején (Gyarmati István nyomán) hivatkoztam azt, amely szerint valószínűleg konszenzus van a magyar külpolitika abbéli meghatározásában, hogy tehát külpolitikánk feladata a nemzeti érdekeink képviselete. Ha ez igaz, akkor azt javaslom, lépjünk egyet előre, és nézzük meg, tudunk-e egyetértést találni azon vélekedésem mentén, miszerint ma a magyar külpolitika feladata a magyarság külső érdekeinek érvényesítése. Nézzük hát, melyek is a különbségek a nemzeti érdek és a magyarság külső érdekei, illetve a képviselet és az érvényesítés között.
Nos, a nemzeti érdek roppant szubjektív, sőt, alighanem meghaladott fogalom. Nemzeti érdekként általában a nemzetállam akaratait tudjuk megjeleníteni, márpedig mai helyzetünkben legkevésbé sem nemzetállamként, hanem jogállamként vagyunk a nagyobb közösség, az EU tagja. A közös jogrend (értsd: értékrend) automatikusan követeli ezen jogközösség (értsd: értékközösség) védelmét, azaz a világ bármely pontján az európai jogok (értsd: értékek) mentén tudunk hatékonyan érvelni. Természetesen olyan témákban, amelyekben egyáltalán érvelni akarunk. Csiklandós példaként a határon túli magyarok esetében is jobb, ha az európai szemlélet kiterjesztését alkalmazzuk, mintsem a speciális helyzet speciális eszköztárát keressük. A magyarverések csapdái is jól mutatják, hogy igazából a verés a probléma, amit csak rondábbá tesz az etnikai töltet.
Ám tipikusan értékközpontú az autonómia kérdése is. Azonban gyorsan szögezzük le, hogy bármilyen autonómia akkor életképes, ha befelé ugyanolyan integratív, mint amennyire elválasztó kifelé. Ma az európai nemzetek, népcsoportok, nyelvi és kulturális közösségek sajátos érdekérvényesítő eszköze a regionalitás, amely különböző fokozatokat érhet el, azaz a de jure autonómiától a laza szövetkezésekig szinte mindent. Nos, ha ezen a skálán játszunk, egész más esélyeink vannak, mint a „punktum” jellegű ötletek révén. Merthogy a régió alapvetően társadalmi képződmény. Tehát ha a magyar régiók kialakításában 12 év bizonytalankodásához képest igazi előrelépésre vágyunk, azt úgy érhetjük el, hogy érvényesítjük az európai demokráciák jó pár alapelvét, köztük olyanokat, mint a népakarat szentségét, avagy a jó kormányzás kötelmeit, együttesen tehát azt, hogy az áltudományos erőszakoskodás helyett az emberek kimunkált akaratát valósítjuk meg, éspedig velük alaposan megbeszélve.
Nekem tetszett Lamperth Mónika nem régi állítása, amely szerint ha Szent István ma élne, bizonyosan régiókat alakítana. Ez minden bizonnyal igaz, még akkor is, ha Szent István nem biztos, hogy pont a most szóban forgó régiókat alakítaná ki, továbbá az sem, hogy ne lennének egyéb allűrjei, például lehetne benne hajlam a gulyásnak a hamburgerrel való felváltására, sőt, az sem kizárt, hogy elrendelné a techno-zene egyeduralmát, és mindezt külföldi tanácsadók, végrehajtók felügyeletére bízná. De akármit is tenne Szent István, én ma azt látom, hogy a legtöbb érv nem hét-nyolc, hanem három régió felállítása köré szervezhető, azaz egy Balaton-régió, egy Duna-régió és egy Tisza-régió - Veszprém, Budapest és Szolnok központokkal. Érdemes lenne tudományos alapossággal felmérni legalább a kétszázegynéhány városi polgármesterünk véleményét, hogy néhány regionális felosztási alternatíva közül melyikhez is csatlakoznának, mert a mesterségesen kijelölt régióhatárok még belenyugvás esetén is cudarul vissza tudnak ütni, különösen hosszú távon. Ugyanis nem tudnak működni! Amint a 12 évvel ezelőtti meghirdetésükhöz képest nem is működnek.
Tehát ha földrajzilag, történelmileg, gazdaságilag összetartozó, mondjuk így: épeszű régiókat alakítunk ki, annak komoly külpolitikai hozadéka lenne, mert a normális régiók nemcsak működőképesek, hanem egymással kommunikációképesek is. Így azonnal érthetőbbé válna, miért is beszélünk Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyről és Vajdaságról, csakhogy külpolitikánk hitelességére is utaljak. S hogy témát se vétsünk, a magyarság érdekeiről beszélek! Mert ha nálunk is kormányzati akarnokok tervezőasztalán húzogatjuk meg a régióhatárokat, akkor egyetlen elfogadható érvünk se lesz, ha valaki magyar közösségeket szétválasztó-bomlasztó tartományi határokkal próbálkozna a szomszédságban.
A régiók behelyezése a külpolitikai horizontba, vagyis egyféle regionalitáson alapuló külpolitika különösen a gazdasági diplomácia eredményességét fokozná. Nem is kell túlzottan körülnézni, hiszen Olaszországtól, vagy Németországtól kezdve, Nagy-Britannián és Spanyolországon át Oroszországig, és megannyi más relációban szinte új hullámként hódít a tartományi kapcsolatok elsősége, de még a testvérvárosi együttműködések is igazi, kézzel fogható hasznot hoznak az érintett polgároknak, vállalkozásoknak. Számukra ez az értelmes külpolitika, s minden kormány igen helyesen teszi, amikor ezeket a szálakat kiemelten pártfogolja, s nem a jelentések „kis színes” rovatában lapoz túl rajtuk, még ha egyébként meleg szívvel is.
Vita nélkül a magyarság érdekeit találjuk el, ha az összekötő szövetre, mint értékre, azaz a nyelvünk ápolására figyelünk. Szinte valamennyi nagy európai nemzet iszonyatos pénzeket költ globális nyelvi közösségeinek fenntartására, bizonyosan többet, mint külföldi katonai akcióira. Nyelvi szempontból mi is a nemzetközileg érintettek közé tartozunk, részint a nagymértékű diaszpóránk, részint pedig annak okán, hogy a kommunizmus idején a szimpatizáns fejlődő világ egyik oktatási központja voltunk. De tegyük a kezünket a szívünkre: kihasználjuk-e, hogy több tucat ország rengeteg minisztere folyékonyan beszél magyarul, Vietnamtól Tanzániáig? Számomra ugyanakkor szívszorító volt Medgyessy miniszterelnököt és a kínai külügyminisztert románul való csevegésen kapni! Hát bizony nem egyszerű a nagyvilág! De éppen ezért gondolom azt, hogy elképesztő közösség-, és lobbiszervező erő lehet a magyar kultúrintézeti hálózatunk fenntartása, amint bornírt ostobaságnak tartom a magyar nagykövetségek szakácsainak újkeletű, spórolós kifüstölését. Amikor a magyarság nyelvi, kulturális képviseletét emlegetem, ugyancsak a magyarság érdekeiről beszélek!
(Kifejezetten zárójeles megjegyzésnek szánom, hogy bármilyen külpolitikai stratégia bármilyen szerepet is szánjon például a Kínával való kapcsolatunknak, attól még tény marad, hogy legfeljebb minden tízezredik kínai ember tudja, hogy van egy Magyarország nevű európai formáció. Ámde ha bármelyik, általános iskolát végzett kínainak azt mondjuk, hogy „szabadság, szerelem”, továbbá azt, hogy „Petőfi”, s mi ennek a kombinációnak az örökösei vagyunk, akkor zsigerből tudni fogja távoli barátunk, hogy baráttal áll szemben. Valamilyen rejtélyes oknál fogva ugyanis a kínai közoktatás igen előkelő helyen szerepelteti nemzeti költőnk említett szókapcsolatát, életfogytig tartó selymes érzelmeket építve a nebulókban. Ennyit a nyelvi-kulturális értékek szerepéről a nemzetközi kapcsolatokban.)
A magyarság érdekei közé tartozik az európai stabilitás, mint érték szolgálata. Éppen ezért hallatlanul eltalált, helyes és példaértékű dolognak vélem a balkáni szerepvállalásunkat, sőt, annak igen következetes végig vitelét. A Balkánon úgy lett Magyarország Európa egyik szócsöve, hogy ezenközben igazi érdekeinket érvényesítettük. De lássuk meg azt is, hogy a részsikerek dacára továbbra sincs kompakt, európai közös kül-, és biztonságpolitika (CFSP). Bizony, e téren is tehetnénk számtalan kezdeményezést, például kitartóan szorgalmazhatnánk egy hatékony, közös külképviseleti hálózat kiépítését, kezdve a konzulátusok szintjén. Egy ilyen technikai együttműködés a maga közvetlen hasznán túl (t.i. jóval olcsóbb!) előszobáját jelentheti a bővebb, tartalmi elmozdulásoknak is. Nagy fájdalom, hogy az európai Alkotmányos Szerződés átmeneti kudarcával egyelőre nem jött létre az európai külügyminiszter intézménye sem. Pedig erre a problémára illene közbülső megoldást találni, s főleg a kisebb tagországok járnának jól a hatékonyabb érdekmegjelenítés okán. Magyarország tehát bizonyosan nettó haszonélvezője lenne az előrelépésnek.
Európa (benne a magyarság) stabilitása annál inkább is fontos, mivel a nemzetközi terrorizmus ma leginkább a legsérülékenyebb Európát kóstolgatja, s ezt a tényt az sem enyhíti, hogy fellépésünk, megelőző műveleteink figyelemre méltóan hatékonyak. Egyben ez arra is figyelmeztet, hogy külső csapás ott is érhet minket, ahol arra a legkevésbé számítunk, azaz Európa keleti felében, horribile dictu Magyarországon. Nem mondhatjuk, hogy a terrorizmus elleni harc valami távoli ügy, be kell fogadjuk, hogy ez valódi közös feladat. Éppen ezért nem szabad sajnálni se pénzt, se paripát, se fegyvert, ha nemzetközi békefenntartó misszióról van szó, nyilván nem meghaladva teljesítőképességünk határait, merthogy minden békefenntartás mögött ott sejlik a viszályt szító terroristák képe.
Külpolitikánkat tehát egységes, értékelvű alapra kell helyezni, különbség az érdekérvényesítés intenzitásában legyen! A relációs politikák tetemes része igenis decentralizálható, s most nem ismételném meg a régiók kapcsán írottakat. A sokszor öncélú elemekkel fűszerezett relációs politikák mai túlsúlyát tehát fel kell váltsuk az értékelvűség bázisára épített érdekérvényesítő meghatározottsággal. A magyarság érdekei ugyanis tetten érhetők az európai, és általunk a csatlakozáskor szerződésekben vállalt értékrendben, amelynek lényege alapvetően a növekedés, stabilitás, diverzitás, tolerancia, környezeti béke, tudás, multilateralitás, de legfőképp a szerepvállalás szavakkal jeleníthető meg. Ezeket vetítsük ki adottságainkra, képességeinkre és lehetőségeinkre, s máris van olyan iránytűnk, amely helyes irányba visz minket.
A világgazdasági növekedést serkentő nemzetközi szervezetekben eddig is pazar munkát végeztek szakembereink, de teljesítményük csak ritkán került a hazai politikai szintek, de még igazából a külpolitikusok figyelmébe sem. A stabilitási szerepvállalásaink rendre nincsenek rendesen becsatornázva sem a közvéleményhez, sem a gazdasági szférához, ezáltal reflexeink lassúak, s a magyar befolyás általában kiaknázatlan marad. Amúgy pedig kár, hogy a magyar köztársasági elnök egyik-másik külpolitikai kezdeményezését is némi hazai fanyalgás övezi. Szerintem Sólyom Lászlót, mint bárki mást, érheti kritika, sőt demokráciában roppant helyes, hogy bárkit érhessen kritika, mindazonáltal politikai felfogásában teljesen precízen látja önmaga külpolitikai kompetenciáit, ami konkrétan a kormány külpolitikájának méltó képviselete. Épp ezért bizonyos vagyok abban, hogy lépéseit az illetékesekkel valamilyen fokig egyezteti, s értékelven roppant hasznos a „zöld elnökök” konzultációs fórumát illető javaslata, ezért külügyminiszterünket is arra bíztatom, segítsen neki, ha tud. Egyébiránt azon sem fanyalognék, hogy államfőnk az amerikai elnöknek is kifejtette a véleményét az emberi jogok dolgában. S ha már az amerikai vetületeket említem, meggyőződésem, hogy az USA sokszor magára hagyott esetlen óriás, ám a jól működő multilaterális szervezetek gyakran kellő befolyást tudnak rá gyakorolni. Ennek okán emeltebb figyelmet érdemes fordítani a mindenkori többoldalú kezdeményezésekre, amelyekben a nagyobb, bátrabb magyar jelenlét feltétlenül fontos kívánalom.
Az adminisztratív, technikai, papírszagú, avagy provinciális elszigetelődés helyett válasszuk a figyelmes nyitottságot a magyarság érdekei mentén, európai értéktárral, hatékony érvényesítési módszerekkel, a világ bármely részén, ahol szerepvállalásra érdemi esélyünk van. Történelmi görcseink legfeljebb határaink mentén vannak, ezek oldásában, a határok felszámolásában Európa természetes partnerünk, szövetségesünk. Itt vagyunk, Európa zsigereiben, kezdjünk hát működni!
Epilógusnak szánom, hogy igazi vétek lenne, ha az új magyar külpolitika részletes kidolgozását a Külügyminisztériumra hagynánk. Nem mintha alábecsülném az ott dolgozók szakértelmét, sőt! Csak hát ők a diplomácia, azaz a végrehajtás mesterei, s akkor is azok, ha rengeteg okos megfigyelésük lehet az akaratképzésben. Ám ez utóbbi megkerülhetetlenül a politika, a pártok feladata. Annál is inkább, mert nincs belpolitika külpolitika nélkül, vagy ha van, az borzasztó!
Szanyi Tibor
