Százmilliárd forintot áldoz ma a magánszektor jótékonykodásra - legalábbis a legutóbbi, 2004-es felmérésekből kikövetkeztethető adatok szerint. A nonprofit szektor - amelybe a statisztika az alapítványokon, az egyesületeken, közhasznú társaságokon kívül az érdekképviseleteket is beleveszi - a KSH 2004-es felmérése szerint több mint 700 milliárd forintból gazdálkodik évente. Ennek zömét az államtól származó támogatások, illetve a saját gazdálkodás eredménye teszi ki (körülbelül 300-300 milliárd forintot jelent mindkettő). A maradék az a támogatás, amelyet az állampolgároktól, cégektől kapnak ezek a szervezetek. Ennek a nagyobb része (60 százaléka) készpénz formájában érkezik - ennek a fele azonban külföldről.

A magyar polgárok és cégek évi 30-40 milliárd forintot áldoznak jótékonykodásra, készpénz formájában. Ám óriási segítséget - a KSH becslése szerint 24 milliárd forint feletti értéket - jelent az önkéntes munka: négyszázezer önkéntes 34 millió munkaórája ennyit ért például 2003-ban. Mindehhez hozzá lehet adni a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlásából származó, és a jövedelmek növekedése miatt automatikusan emelkedő összeget (ez 2003-ban 10, az idén pedig 12,7 milliárd forintot tett ki), amelyet le kell vonni az állam által nyújtott támogatás összegéből, hiszen ez így jelenik meg a KSH-statisztikában. A képet azonban rontja, hogy évek óta ugyanannyi a felajánlást tevők száma is: alig haladja meg az egymilliót, ráadásul - egy felmérés tanúsága szerint - az adószázalékot is éppen azok juttatják el a nonprofit szektornak, akik egyébként is szoktak jótékonykodni.

Az egy főre jutó pénzadomány összege így is az évi ötezer forintot éri el, amit szép teljesítménynek lehet nevezni. Az Önkéntes Központ Alapítvány és a Nonprofit Kutatócsoport Egyesület - szintén 2004-es adatokat tartalmazó - kutatásából az derül ki: a magyarok többsége segítőkész, hiszen a 14 évesnél idősebb népesség 80 százaléka tett legalább egyvalamit abban az évben szolidaritásból. A "jó cselekedet" lehet, hogy csupán egy hajléktalantól megvásárolt újság vagy az, ha a vállalati önkéntes véradónapon vett részt valaki, esetleg egyszer felhívta az adományvonalat - ám ezt mégiscsak jótékonyságnak kell tekinteni. Azok is szép számban vannak, akik valóban hajlamosak a jótékonyságra (több módon is segítenek másokon): a válaszadók 61 százaléka tartozott ebbe a körbe 2004-ben.

Pénzt persze leginkább a gazdagok adnak, és inkább a városiak, főként a budapestiek - ám meglepő módon, a nyugati példáktól eltérően, a nők azok, akik szívesebben választják a segítségnyújtás anyagi módját, mint a férfiak, talán azért, mert nálunk nem a napközbeni munkát helyettesíti az önkéntes tevékenység. A tipikus nonprofit modell - amikor apa a pénzt adja, és számol az adókedvezménnyel, anya a gyerekekkel pedig az egyletbe jár segíteni - Magyarországon egyszerűen nem működik, ennek oka nem feltétlenül a pénztelenségben vagy a semmire sem jó adókedvezményben keresendő. A magyar gazdagoknál sem jellemző a segítség eme formája, nincs kialakult kultúrája a segítségnyújtásnak, és szinte minden, ami történik, az a véletlenek szerencsés összjátékának tudható be inkább.

A magyar adományozók ugyanis ad hoc döntéseket hoznak, sokszor nem is nézik meg, kinek adják oda a pénzüket (és itt nem a kéregetőkre, hanem inkább a szolidáris hajlammal visszaélő alapítványokra kell gondolni). Jellemző a hazai adományozási gyakorlatra a cégek körében készített felmérés tapasztalata. A Nonprofit Kutatócsoport Egyesület korábban megjelent tanulmánya szerint a cégek támogatásairól általában nálunk az első számú vezető dönt, és általában személyes indíttatás alapján - a döntésben kevéssé játszik szerepet, hogy a kiválasztott alapítvány például milyen arányban fordítja a működésére a megkapott pénzt, és hány százalékot juttat el a rászorulóknak.

Kevés az a kivétel, amikor átgondolt döntések vannak egy-egy támogatás mögött. Ez a leggazdagabb cégek sajátja, és persze a legvagyonosabbaké lenne - ám ők egyelőre nem igazán vesznek részt ebben. A leggazdagabb magyarok ugyanis - mint a Figyelő című hetilap nemrég megjelent cikkéből kiderült - leginkább azért félnek adományozni, mert úgy vélik: a segítség mértékéből a vagyonuk méretére lehetne következtetni, és ez visszatetszést keltene a közvéleményben.

Csak a legismertebbek és legvagyonosabbak engedik meg maguknak a nyilvános adakozás luxusát - mint Demján Sándor, a TriGránit elnöke a Prima Primissima Díj alapításával, illetve nyolcmilliárdos alapítványának létrehozásával vagy Csányi Sándor, az OTP Bank elnök-vezérigazgatója a hátrányos helyzetű gyermekek felzárkóztatásának céljára létrehozott magánalapítványával.

Az egyszázalékos szja-felajánlások adatai

Forrás: APEH

A magánszemélyek a közcélú adományaik 30 százalékával, de legfeljebb - a kiválasztott szervezet jogállásától függően - 50-100 ezer forinttal csökkenthetik személyi jövedelemadójukat, ha jövedelmük nem haladja meg a havi bruttó 550 ezer forintot. A kedvezménnyel kevesen élnek: ahhoz, hogy értelme legyen törődni az ilyenkor kötelező bizonylatokkal, és értelmes összeget vissza lehessen igényelni, több százezer forintot kell jótékonykodásra fordítani, ám erre igazán csak azoknak van pénzük, akiknek a jövedelme meghaladja a kedvezmény igénybevételének feltételéül szabott határt.

A cégeknek kínált adókedvezményt pedig azért veszik igénybe kevesen, mert annak olyan bonyolult a rendszere, hogy inkább nem foglalkoznak vele a vezetők.

A Prima Primissima Díj - a Kincsem versenyló kicsinyített mása - a Zsolnay Porcelánmanufaktúrában készül