A gyűrűk ura
Január: Bryant
Amerika ilyet Wilt Chamberlain óta nem látott. Még a mellény, a szivar és a csoki-nyaki volt divatban odaát, amikor a kosarasok kosarasa előbb hetvennyolc ponttal lepte meg a Los Angeles Lakerst - 1961. december 8-án több került a kaliforniai zsákba, mint két nappal azelőtt a Télapó puttonyába -, majd éppen százzal a New York Knickset. A legkevesebb, hogy a Philadelphia Warriors Elvis-i, Monroe-i, James Dean-i csillagát '62 márciusa óta csak "Mr. 100-ként" emlegette a bódult pennsylvaniai publikum - meg az Államok összessége -, amelynek akkor még fogalma sem volt arról, hogy a kosárlabdában lesz egyszer három pontot érő dobás is.
Szóval, a javarészt édes kettesekből összehozott százas felülmúlhatatlan teljesítmény, de az sem volt semmi, amit Kobe Bryant ez év január 22-én produkált. A Lakers sztárja egy hónappal korábban még csupán bemelegített a Dallas Mavericks ellen - szerény 62 ponttal -, hogy aztán 81-gyel szórja meg a Toronto Raptorst. A Staples Centerben 18 997 néző ájult el a gyönyörűségtől, kiváltképp a mérkőzés második felében, amikor a gyűrűk Los Angeles-i ura 55:42-re verte az egész torontói csapatot. (Természetesen a sajátjait is lekörözte, hiszen csaknem kétszer annyit termelt, mint valamenynyi klubtársa együttvéve.) Ha Kobe aznap nem szerepel, és a helyette játszó - tegyük fel - egyetlen pontot sem szerez, akkor a Raptors 104:41-re nyer, ám a kanadaiak pechjére Bryant nem jelentett sérültet, és nem is késett el a meccsről.
Volt érkezése, az biztos!
Utóbb persze arra emlékeztették, hogy most már csupán húsz pont hiányzik Chamberlain csúcsának megdöntéséhez. Mire kapásból azt mondta: "Guys, ne legyünk bolondok, a 101 csak kiskutyában elképzelhető..."
Azért van hasonlóság a hajdani csillag és a jelen nagyja között. Egyebek közt abban a tekintetben is, hogy Chamberlain és Bryant egyaránt Philadelphiában született. Szerintem magától értetődik, hogy mind az apró Wiltet, mind a kis Kobe gyereket kosárban vitték haza a kórházból, méghozzá azzal a simogató érzéssel, amely később a szülők megannyi honfitársát ugyancsak elfogta.
Mert a Napnál is világosabbá vált, hogy Pennsylvaniában ámulatba ejtően kiváló a felhozatal...
Február: Di Centa
Azt nem lehet mondani, hogy könnyű kis kirándulással fejeződött be a téli olimpia: az utolsó versenynapon - egyebek közt - az 50 kilométeres sífutás volt műsoron. Az annyi, mint Budaörsről Székesfehérvárra eljutni, és nüánsznyival nehezíti a helyzetet, hogy az élbolyhoz tartozók "Martonvásárnál" vagy "Agárdnál" még nem tudják, legalább a dobogó kárpótlást nyújt-e a megpróbáltatásokért.
Akár igen, akár nem, menni kell...
Giorgio di Centa a nem éppen bécsi vagy linzi születésű, de osztrák színekben versenyző Mihail Botvinovval tartott. A honosított orosz - aki 1990 óta kettős állampolgár - a tinédzserek lendületével vezette a mezőnyt, jóllehet nem csupán az ötven kilométer, hanem a negyven év felé is haladt. Igaz, a (hó mellett) a harmincnegyediket taposó Di Centa csak öt esztendővel fiatalabb nála; úgy látszik, a sífutás a nagy öregek sportja.
Meg az olaszoké, ami a laikus számára afféle csoda, amilyen szegény - a múlt hónapban elhunyt - Francisco Fernandez-Ochoa spanyolokat boldogító műlesikló-diadala volt az 1972-es téli olimpián. A torinói símaratoni előtt Di Centa honfitársát, Pietro Piller Cottrert tartották favoritnak, de Itália valamiképpen kibírta, hogy az esélyes csak ötödik lett, mert Giorgio megelőzte Botvinovot, és minden tekintetben befutott. (Nem mellesleg: Cottrer és Di Centa - Valbusával és Zorzival - együtt ünnepelte az elsőséget a 4×10 km után.)
Az "ötvenes" aranyérmesnek volt kitől tanulnia a győzelem tudományát. Nővére, Manuela 1994-ben Lillehammerban egyenesen halmozta az ötkarikás sikereket: két-két sífutószám eredményhirdetésekor állt a dobogó tetején, illetve annak második fokán, és ritka medálkollekcióját kiegészítette egy bronzzal. Utóbb még ennél is magasabbra jutott, hiszen 2003-ban - az olasz nők közül elsőként - megmászta a Mount Everestet.
Elképzelem, amint alkalmanként összejön a Di Centa család, és a minestronés, makarónis, tiramisus vacsora közben Manuela meg Giorgio ellágyulva néz egymásra: Testvérkém, a csúcson vagyunk...
Március: Dorfmeister
A norvégiai Hafjellban felnéztek az órára először: 1:18,65. Felnéztek másodszor: 1:18,65. Felnéztek harmadszor: 1:18,65.
Negyedszerre már fel sem mertek pillantani.
Merthogy március 25-én, a női alpesi Világ Kupa szuperóriás-műlesikló futamán hajszálra azonos időt ért el az osztrák Michaela Dorfmeister, az amerikai Lindsay Kildow, valamint a svájci Nadia Styger. Három győztest kellett hirdetni, és igazán nem sok híja volt, hogy négyen húzzák össze magukat a dobogó tetején, a kanadai Kelly Vanderbeek célba érkezése után ugyanis 1:18,66-ot mutatott az időmérő.
A svéd Anja Pärson és az amerikai Julia Mancuso szintén azonos 1:18,76-jára már senki nem figyelt oda, mert e két versenyző szinte fényévnyi távolságra volt az első háromtól azzal a 11 századmásodperces hátránnyal...
A nagy trió tagjai közül azért Dorfmeister mosolygott a legvidámabban - miközben a fotósok nem győzték megörökíteni a hármas "ikreket" -, merthogy a bécsi születésű, de a kis hegyi Pernitzben élő hölgy a közös elsőséggel is megnyerte a szuperóriás-műlesikló Világ Kupa összetett pontversenyét, csakúgy, mint a lesikló VK-ét.
Ebben a két számban a téli olimpián ugyancsak tarolt, és Torinóban nem fordult elő, hogy vetélytársai az övével tökéletesen megegyező ritmusban száguldoztak-szlalomoztak lefelé. Még szép: a hafjelli kimenetel ritka, mint a fekete porhó...
Ám akad még egybeesés. A Dorf falut, míg a Meister, ugyebár, mestert jelent.
Dorfmeister pedig kétségkívül az olimpiai falu mestere.
Április: Brno
Jan Bobrovsky tudhat valamit. Nemcsak azért, mert Európa-válogatott kosárlabdázó volt, hanem azért is, mert április
Mint az edző szavaiból kitetszik, a cseh csapat első ízben hódította el a hölgykosarasok legértékesebb klubtrófeáját, ám a hatvanegy éves mester a jövőbe látott, amikor további kunsztokat vetített előre.
Nyolc hónappal később a Brno egy nem túlságosan izgalmas bajnoki meccsen szolid 129:45-re verte az Olomouc együttesét. Ne gondolják, hogy viccelek ezzel a szoliddal, mert ugyanennek a két csapatnak a találkozóján októberben 145:42 volt a végeredmény. A Slovanka Tabor meg még rosszabbul járt, merthogy 157:25-re kapott ki a Gambrinustól, amely ebben az évben tizennégyszer ért el legalább 110 pontot a hosszú ideje lefutott cseh bajnokságban.
Hogy milyen hosszú ideje?
Éppen egy évtizede.
A Brno 1996 óta szériában tizenegyszer nyerte el az aranyérmet, de nem ez a legnagyobb szám. Az igazi dobás az, hogy 1998. február 7. óta nem vesztett mérkőzést Csehországban. Az Olomouc elleni 129:45 a 250. (betűvel is ideírom: a kettőszázötvenedik) bajnoki győzelme volt sorozatban, ami még akkor is unikum, ha feltételezzük: a mezőny többi tagja nem állíthatja magáról, hogy cseh remek. Érthető, ha Brno odavan a két amerikaiért, az előző évad tengerentúli párosát, a Milton, Sales kettőst felváltó Nolanért és Youngért, valamint Johnováért, Kulichováért, Machováért, Veseláért, Viteckováért, Zirkováért. Meg persze a korábban a cseh női válogatottat is dirigáló Bobrovskyért, aki nemrégiben - nagy szerényen - így nyilatkozott: "Soha nem gondoltam, hogy a kosárlabda szakértője vagyok, ilyesmit ugyanis senki sem állíthat magáról."
Majd, ha meglesz a háromszázadik egymást követő győzelem, talán megkockáztatja: "Kezdem pedzegetni!"
