A két férfi épp túl volt testtömegindexe kiszámításán - enyhén elhízottnak mutatkoztak -, és a gyorsétteremből kijövet azzal próbálták elterelni a figyelmet saját magukról, hogy felváltva mondtak valamit: mi lenne, ha. Ha, mondjuk, most lennénk tizenhat és fél évesek, sóhajtott János. A pláza hangszórójából a Jingle Bells szólt, egy kényszeredett Mikulás-utánzat pedig szórólapot osztogatott a vásárlók között; akciós hátmasszírozó, valami ilyesmi.

Állítólag bizonyos kor után az ember késztetést érez arra, hogy visszanézzen. Miért nem lettem zihálós, a pályán meghalni képes balösszekötő; kis klubokban értő közönség előtt szavaló alternatív költő, esetleg tűzoltó: miért, miért, miért. És ha még alkalmilag elégedett is vagy magaddal, mert jó a hajad, és nyolcadikára biztosan átutalják a fizetésedet, akkor is azon meditálsz, hogy alakulhatott-e volna másképpen. Vagy: mit lehetne még elérni. Lelkünk skálája akár egy Maslow-féle szükséglethierarchia-elmélet, jelzi, hogy elégedettséged viszonylagos. Ha nincs lakásod és fázol, akkor lakást akarsz és barátságos, meleg szobát; ha ez megvan, de nincs plazmatévéd, akkor nem nyugszol, amíg; ha van kétszáztizenkilencezer-ötszáz forint a számládon pluszban, hó végén, akkor meg az a motivációd, hogy legyen azon háromszáztizenháromezer-négyszázötven is. Mindig többet akarsz, ne tagadd!

János a kirakat előtt mereven fixírozta a cipőket; arra gondolt, hogy ha már nem lett nagy futballista, szép cipővel, akkor legalább lehetett volna antropológus az Amazonas-őserdő környékén. Az ám, egy érintetlen törzs, amelynek beépül az életébe, megtanulja a nyelvét, a szokásait, és miközben világhírű esszét ír a felfedezéseiről, olyat csinál, amit senki más ezen a rohadt földön.

Miklós nem volt egy türelmetlen ember, viszont lassan nógatni kezdte Jánost, mondja már meg, mit néz azokon a cipőkön; szépek, na és.

János tudta, de nem mondta a választ. A cipőket nézte, ám igazából magát nézte; hatéves kori magát, a csillogó szemű, szőke gyermeket, amint várja a karácsonyt, a havat és a norvég nagybácsi által megígért cipőt. Igazi futballcipőt, azt a háromcsíkosat. Te, Miklós, látod ezt a sok cipőt?, kérdezte kisvártatva János. Már hogy a francba ne, válaszolt Miklós, ott állsz vagy tíz perce. Szerinted, folytatta János, szerencsések vagy szerencsétlenek vagyunk-e, hogy nekünk akkoriban se pénzünk, se választásunk nem volt, és örültünk, ha kaptunk valami használt csukát? Nem tudom, reflektált Miklós, talán többek vagyunk most azzal, hogy nekünk mindenért meg kellett küzdenünk, és most, hogy nyolcasával vehetnénk a cipőket, már nem kell nekünk egy sem, mert elhíztunk, kopaszodunk és évek óta a pálya közelébe se mentünk. Igen, többek vagyunk, mert tudjuk, milyen az, amikor nincs, amikor semmi nincs; amúgy jól vagy, János?

Jól vagyok, Miklós, csak eszembe jutott, hogy hatévesen mennyire vártam a karácsonyt, hogy minden decemberi reggel elöntött a meleg, mert tudtam, a nagybácsi hozza a cipőt, és semmit nem akartam, csak ugyanazt az áramlást érezni mellkastájékon szenteste, amit az óvodában, amikor a Klári előtt számoltam meg mind a tizenkét stoplit azon a barna Tisza-cipőn.

Jingle Bells, Jingle Bells, Jingle all the way, oh, what fun it's to ride...

A két férfi egy darabig mélázva nézte a kirakatot. Te, János, és végül milyen lett az a karácsony? Selymes, akolmeleg? Láttad átsuhanni az angyalkákat?

Felejthetetlen volt, bólintott János. Apám falfehéren lépett be az ajtón, mellette a nagybácsi részegen énekelt két krampuszlányról, hogy aztán a kezembe nyomjon egy lendkerekes rendőrautót. Anyám arcát sose feledem.