Dr. Faragó Sándor óbudai gyermekorvos a kilencvenes évek elején találta ki, hogy csinál "valami jót". A Vörösvári úti rendelő melletti helyiségbe levitte saját pingpongasztalát, némi kenyeret, zsírt meg üdítőt, este tíz tájban felkapcsolta a villanyokat, és várt. Utcán lődörgő gyerekekre, fiatalokra, a "veszélyeztetett korosztályra". Nem maradt sokáig egyedül.

Az ötlet Amerikából származott. Ott a kosárlabdával próbálkoztak. Amikor leszállt az est, kinyitották a tornatermeket. A csellengők csapatostul jöttek játszani, nyerni, együtt lenni.

- Én az asztaliteniszre szavaztam - emlékezik az övéi körében bájosan pingpongdokinak nevezett Faragó. - Ezt a sportágat egyénileg és csapatban is lehet játszani, miközben nincs testi kontaktus, így az agressziót lényegében kizárja, nem úgy a meccsek közbeni beszélgetést. A számításom bejött, a tengerentúlon már rég befuccsolt a dolog, nálunk meg sorra nyílnak a klubok.

Szociális sportolásnak mondja a játékot, családpótló, párkereső körnek a ma már országszerte működő huszonhét egyesületet. Azt kéri, ki ne hagyjam, hogy aki csak egyszer hallott róluk - legyen az állami szerv, önkormányzat, civil társaság, bármi -, mindig, minden segítséget megad.

- Az orvoskollégák komplett őrültnek tartottak, amikor belevágtam. Korábban, a Lipóton kísérleteztem direkt drogmegelőzéssel is, de rájöttem, annak szinte semmi értelme. Itt viszont hétről hétre kiderült: a sport, a társaság, a valahová tartozás tudata a legkülönfélébb problémákkal küszködő srácokból is kihozza a legjobbat.

Egyszer meghívás érkezett a magyarországi programnak hírét vevő berlini főpolgármestertől: néhány napra vendégül látná a magyar éjszakai pingpongosokat. Harmincan utazhattak, sokszor ennyien voltak. Faragó doktor három hónapos német kurzust szervezett, a nyelvtanárt a szokásos pályázatok egyikén elnyert pénzből fizette. A legjobban vizsgázók fölülhetnek a repülőre, így szólt a "kiírás", ám a doktor jó előre eldöntötte: egy kisfiú és az őt egyedül nevelő apukája - akik ketten a világ kincséért nem hagytak volna ki egyetlen pingpongos víkendet sem - mindenképpen a csoport tagja lesz. A gyerek éjt nappallá téve tanult németül, majd Berlinben ő mondta a köszöntőt a városházán. Az apja könnyes szemmel hallgatta.

Aki balhézik, annak először szépen szólnak. Másodszor szintén, de akkor már az ajtót is megmutatják neki. Drog, alkohol és cigaretta kizárva. Ha valakit rajtakapnak, nem kell többet jönnie. Csepeltől, Újpesten, Pócsmegyeren, Zagyvarónán, Abasáron, Berettyószentmártonon, Magyarhomorogon és Kocsolán át Nyírjákóig az országban ezrek hétvégi otthona a falu vagy a város művelődési háza, iskolája, családsegítő szolgálatának terme. Az óbudai rendelőt szépen kinőtte a szent őrület. Az egyik debreceni lelkész például templomát alakítja át hétről hétre pingpongszentéllyé.

- Két óbudai fiatal nálunk ismerkedett össze, a kapcsolat egészen szorosra fűződött - folytatja. - Az esküvő előtt aztán kiderült, hogy nincs pénzük se ruhára, se gyűrűre. A klub megvett nekik mindent, majd mindannyian ott feszítettünk a házasságkötő-teremben. Számunkra is elmondhatatlan érzés volt, amikor gyerekük született. A pingpongbaba.

Miközben a mesebeli történetet hallgatom, Szentendrén a végéhez közelít a Magyarországi Éjféli Sportbajnokságok Egyesületének (hú, de komolyan hangzik...) össznépi szezonzáró versenye. A plafonról vadonatúj bicikli csüng alá; ez a fődíj, de nem a győztesé, hanem azé, akinek a nevét majd kihúzzák a kalapból. Akad még százszám egyéb ajándék, érem, serleg, na meg ásványvíz, szendvics is.

Faragó amúgy már két éve kiszállt a vonatból. Jakab Péter személyében megtalálta az utódát, a főszervezőt, azt mondja, nyugodt, mert jó kezekben van az ügy.

- Újabban arra gondolok, ha nem csináltam volna ezt éveken át, öreg gyerekként biztosan én is kliens lennék valamelyik éjszakai pingpongklubban. Péntek esténként meg úgy fekszem le, hogy az jár a fejemben, most indulnak el ezrével a srácok. És amikor én már alszom, ők az első szettnél tartanak talán.

Faragó doktor: ma már háttérben