Az öröm oda?
Pedig még mindig nem kell félni. Ha menekülni próbálunk, csak baj lehet. Pedig próbálunk. A Medián - lapunkban nemrégiben publikált - adatai szerint az embereknek immár csak a 35 százaléka mondja azt, hogy a karácsony a legfontosabb ünnepe. Majdnem minden második megkérdezett inkább szorongással, mint várakozással fogadja december 24-ét. Egyre tehetetlenebbnek érzik magukat az örömkényszernek való megfelelés parancsa alatt. És tényleg taszítóvá tud lenni a fogyasztás istenének való extatikus karácsonyi áldozás. De aki ijedtében vagy borzadván kihátrál az ünnepből, a teljesség ma már talán egyetlen lehetséges élményétől fosztja meg magát. Az öröm kergetésétől való csömörben némi boldogságtól.
Valószínű, hogy Beethoventől indulva vehet magának bátorságot, aki elbizonytalanodott az örömök karácsonyában. De ehhez végig kell gondolni, hogy nem félrevezető-e a Kilencedik szimfónia záró, negyedik tételének címe. Az Örömóda. Mintha ez a tétel szólaltatná meg, szimbolizálná az egyre nehezebben teljesíthető karácsonyi örömparancsot is.
Pedig legalább ilyenkor, karácsonykor jó rá emlékezni, hogy ez az óda nem az öröm tiszteletére született.
Az Örömódát Friedrich Schiller 1785-ös versének szövegére írta Beethoven - ezt így tudjuk. Csakhogy az irodalom kutatói szerint Schiller himnuszát eredetileg a szabadsághoz (Freiheit) írta, s "csak" a cenzúra ellen védekezve kényszerült álcázásra. Ezért váltotta le a Freiheit előfordulásait Freude-re. (Leonard Bernstein a berlini fal leomlásakor viszont már a Freiheit szó használatával adta elő a művet.) Az "Egyesítsed szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít!" így egy könnyű hedonizmusba hajló parancsból, ha nem az Öröm teljesíti, rögtön komoly, embert emberhez szólító programmá válik.
Nem egyszerűen az Örömről, hanem
Örömet lelhet az ember önmagában is. Szabadságot nem. Boldogságot még kevésbé. Karácsonyt sem. Innen békülhet ezzel az ünneppel, aki egyre nehezebben bírja a vásárlási hajszát, amelynek azután pár óra alatt kellene átfordulnia valamiféle bibliai meghittségbe, jászolmelegbe.
Sokan gondolhatják e ponton, hogy hamis a nyom: ma már a nyálas karácsonyi McDonald's- és liftzenéken, a plázadiszkó menetzenén nem üthet át semmiféle Beethoven. Ez már nem az a kor. De nyugalom! Ezt is irgalmatlanul régen mondják.
Ameddig az élő emlékezet elér, szinte mindig ezt érezték az emberek.
Ady Endre majd' száz éve írta, hogy
2. Bántja lelkem a nagy város / Durva zaja, / De jó volna ünnepelni / Oda haza. /De jó volna tiszta szívből / - Úgy mint régen -/ Fohászkodni, / De jó volna megnyugodni."
Mindannyiunknak volt egy faluja. Mindannyian elvesztettük. Ebben az értelemben, akik ottmaradtak, azok is. De nem ezen múlik.
El ne higgyük Wass Albert "utolsó karácsonyi üzenetét" sem, még ha sok-sok évtizedes mivoltában is napi parancsnak tűnhet: "Magyar véreim! ...Én úgy látom, hogy most is, mint már annyiszor történelmünk során, a szeretet hiányzik belőlünk. Az igazi szeretet. Az az isteni erőforrás, mely nélkül nincs se élet, se békesség, se szabadság, se igazság, se jólét, se semmi más érdemes emberi megnyilvánulás. Az a szeretet, mely egybeolvaszt testvért a testvérrel, magyart a magyarral. Mely megértést és békességet teremt a civódás helyén, egységet a széthúzók között, építő szándékot a rombolók szívében, és közös nagy emberi mozdulatokhoz erőt ad a leggyöngébbeknek is. Úgy érzem, hogy ez a valódi szeretet hiányzik belőlünk, mely nem a hibát keresi egymásban, hanem Isten képmását, nem ellenfelet lát, hanem testvért, nem civódásra ösztökél, hanem együttműködésre."
Legyen gyanús mindenki önmagának, ha ugyanazok a szavak jönnek a modern piaci barbarizmus ellen a szájára, mint annak idején Adynak vagy az ellenkező oldalról prédikálva Wassnak.
Tűnődjünk József Attilán is. Vajon miért sír Mária, boldogságos kismama, mikor hulló könnye záporán át nézi Jézuskáját? Örömében? Akkor tehát itt bujkál ilyenkor az igazi könny is? Erre talán érdemes elindulni.
Legyen csak gyanús, hogy karácsonykor Karajantól sohasem a csupa lubickolás Kék Duna keringőt játsszák, hanem a drámai Kilencediket.
És maradjunk akár csak itt: a berlini fal leomlásakor Bernstein ott, a helyszínen vezényelte az Örömódát, amelynek szövegét erre az alkalomra visszaíratta Szabadságra.
De mi a csudát lehetne mindezzel kezdeni 24-én a fa alatt, vagy előtte, még a fával a hónunk alatt? Hogy jövünk mi a berlini falhoz, Beethovenhez?
Csak úgy, ha innen indulva egy lépéssel közelebb juthatunk a karácsony legyőzhetetlenségének titkához.
Ami Schiller szövegének sorsát követve: nem az öröm volna, hanem - a boldogság. Az öröm elvan a pillanattal, a boldogság akármilyen kis darabja is a múltba kapaszkodik, és hisz a folytatásban. És e dimenziók nélkül nem létezik karácsony. És nincs meg a többiek nélkül sem. De hogy ezen kívül miben is állhat ez az örömön túli boldogság?
Sok szép kísérletet végzett erről Csíkszentmihályi Mihály, aki a boldogság titkának nyitját kutatja úgy fél évszázada, többek közt a Chicagói Egyetem pszichológia szakán. Az eredményről a Flow - az áramlat,
Ezen az alapon, ha hagyjuk a karácsonyt is dolgozni, koncentrálni, mi pedig figyelünk intenzíven a többiekre, akkor baj nem lehet. Megindulnak a fenyők felénk. Úgy fest, hogy ezt nagyon sokan tudják is. De legalábbis tisztelik a karácsony öntörvényűségének titkát. Ez derült ki akkor, amikor legutóbb a legnagyobb internetes keresőlap, a Google decemberben mérhető találati gyakoriságát megfigyelték. A Jézus, illetve Krisztus, sőt, az ajándék szavak előfordulásának gyakorisága a töredéke volt a szimpla karácsonyénak. Kiderült, hogy a fogalom önmagában hordja értelmét.
Ha engedik persze, hogy hasson.
Ez nem kis feladat. Ha - mint Adyig viszszatekintve láthattuk - nem is új keletű a karácsony elveszítésétől való félelem, sok ok van rá, hogy most is komolyan vegyük. Ott ólálkodik az ünnep körül a betlehemi gyerekgyilkos árnya, másfelől a háromkirályok tömjén-, arany- és mirhakínálata, a fény és a csillagjegyek felfedezésének igézete, és csak a sor végén érkeznek a pásztorok. Hogy azért ott legyenek.
És már a legegyszerűbb mozzanat is egyre több nehézséget okoz. Ha minden második házasság válásba torkollik, akkor minden második családban el kell dönteni, hogy kivel, mikor karácsonyozik a gyerek. Mikor láthatják - egy évben talán ilyenkor, egyszer - a vesztes nagyszülők? És egyáltalán: egyre bizonytalanabb, hogy hol kezdődik és végződik a család. Talán ott, ahol karácsonykor összeérnek valóban az emberek, és odáig is tart. A családhoz képest pedig minden más csak bolygó. Ezen a napon. Később persze új csillagállások születhetnek.
Semmi sem szokványos ilyenkor. Az emberek otthon ünneplőbe öltöznek. Fát visznek szobába. Fát, amely nem nő a földig. Nem gyökerezik. Nem lehet belekapaszkodni, de ha nincs, mégis könnyen felbukik az ember.
Ki ne értené, hogy egy ilyen kolosszus, mint Jézus több mint kétezredik születésnapjának sok száz éves ünnepe évtizedes családi tradíciók emlékével gazdagítva e búgócsigaszerűen megpörgetett világban oly sokakat megzavar, hátrálásra késztet?
Ma már nemcsak a gazdaságot belénk csiklandó reklám, de a politika is csak örömmel házal, azt ígér. Többről, gyökeres, kérges, felindázó boldogságról szó se esik. Ahogy Nádas Péter látja, a berlini fal (örömódás) leomlása után a világnak éppen e kiszabadult részén lehetett volna fogékonyság ilyesmire, de nyíltan nincs. Ettől még, egymás közt, kicsiben... karácsonykor. Más se kell, csak hagyni őt. Minden családnak úgyis megvan a csak rá jellemző mozdulatsora, amelyben megtalálja a maga csendjét. Vagy legalább mindenkinek megvan erről az emléke. Ez is a karácsony egyedülállóan nagy lehetősége. A pillanat, amelyet követően felsír az újszülött. Ha van erő rá, hogy hallgassunk.
Mint azt a minden évben összeállított két percet, amit 1919 óta évente összegyűjtenek egy angol katonai temető megemlékezéseinek csendjeiről. Mint John Cage művét, amely abból áll - igen, adott esetben Kocsis Zoltán -, hogy a művész leül a zongorához, és nem szólaltatja meg, hogy ezzel a hallgatóságban szülessenek meg az egyre több élettel benépesülő csend zajai... Hagyni kell a karácsonyt is. Megszólal.
Nem lehet tőle várni, hogy háromnapnyi merő behízelgés legyen. Inkább úgy képzelném el, mint ahogyan a nagymamájáról írt pár éve egy diák, egyike annak az ezernek, akit szerkesztőségünk arra kért, ossza meg velünk, ha van valami különleges az ő karácsonyukban. Volt, ha ez az: "Nálunk a karácsony az utóbbi két évben megváltozott. Addig az volt a szokás, hogy a nagyszüleim eljöttek, ami nem mindig volt pozitív, mert elég sokat veszekedtek az ünnepekkel kapcsolatban. Ki és hogyan díszítse a fát stb. Ahogy nőttem, úgy lett nekem mind fontosabb az ajándéknál az ünnep maga. De a nagyszüleim állandó vitája rengeteget rontott az egészen. A nagyszüleim azonban egyszer csak rájöttek, hogy nem karácsonyoznak velünk, hiszen minden család életében eljön az a pillanat, amikor már magukban kell ünnepelniük. Először örültünk, és úgy gondoltuk, hogy ez így van jól, de amikor eljött a karácsony, kiderült, hogy nagyon üres a nagyiék nélkül."
Ahogy az év is elviselhetetlenül üres lenne karácsony nélkül.
Beethoven számára tökéletesen megszólalt az általa süketen írt Kilencedik szimfónia. Csak azt nem hallotta meg a bemutatón, amit ő vezényelt, hogy annyi nagy csönd, annyi nagy kudarc után, végre: ünneplik. De az a teremtő csöndön kívül volt: már nem az ünnep része.
