Apám is vett egy biciklit meg egy motorbiciklit. Az öcsémmel karórát kaptunk, jó, igaz, hogy Ruhla márkájú NDK-s óra volt, a lehető legegyszerűbb, talán száz forintba került, de mindenesetre ettől gazdag volt a karácsony. És kaptunk még egy-egy kis műanyag Kossuth-címeres kitűzőt. (Pelcz József, '56-ban diák)

Snagovban karácsony előtt a románok megígérték a családok egyesítését, azt, hogy Nagy Imréék legalább az ünnepekre átjöhetnek hozzánk, és hogy Losonczi Gézáék is átjöhetnek az apósáékhoz, Haraszti Sanyiékhoz, és hogy Donáth Ferit is át fogják hozni. Ez volt az ígéret, de karácsonykor nem jöttek, hanem csak a gyerekeket - Losonczi lányát, Ancsurt és a Jánosi gyerekeket, a Nagy Imre unokákat engedték át a nagyszülőkhöz. Egy kis ünnepségfélét rendeztünk, külön hidegtálat készítettek nekünk. És azt mondták, hogy majd szilveszterkor együtt lehetünk. (Ujhelyi Szilárd, jogász)

Karácsonykor összeállítottam egy kis csomagot, süteményt, tiszta inget, zoknit, levelet, betettem egy dobozba, elmentem a Gyorskocsi utcába. Körbejártam az épületet, mindenütt orosz katonákat láttam, fegyveres orosz katonákat, és hát elég mély lélegzetet kellett vennem, hogy oda merjek menni. Mivel én oroszul nem tudok, kézzel-lábbal mutogattam, meg mondtam, hogy Maléter Pál, meg azt tudtam oroszul, hogy ezredes. A mozdulatokból láttam, hogy amit mondanak, az azt jelenti, menjek el onnan. Nyújtogattam a dobozt, azt se vették át. Hát ez nagyon elkeserítő volt. (Gyenes Judith, Maléter Pál özvegye)

December 5-én vittek el Gáli Jóskával együtt a Péterfy Sándor Utcai Kórházból a Fő utcára. A karácsonyt ott töltöttük. Akkor adtak nekünk egy almát és egy szelet bejglit. Az alma nagyon jó hatással volt rám, és kértem, hogy adjanak még. Kérdezték, hogy miért. Mondtam, hogy terhes vagyok. És mondtam a kihallgatómnak, hogy nagyon szeretnék Jóskával beszélni, hogy a tudomására hozzam, hogy terhes vagyok, hiszen már a fogdában voltam, amikor észrevettem. Adott egy beszélőt. Elmondtam Jóskának, és ő nagyon örült. (Káldor Vera, orvos)

Karácsonyra hazamentem édesanyámhoz, Csongrádra. Édesanyám ismerősöktől hallotta, hogy milyen kalamajkába keveredtem, és azzal fogadott, hogy "Jó Isten, fiacskám, te még nem mentél Nyugatra?" Meg volt rémülve, hogy ebből még borzasztó baj lehet. Majdhogynem meg kellett ígérni neki, hogy elmegyek az országból. A karácsonyt ott töltöttem, de édesanyám és én is nagyon féltem, hogy elkapnak Csongrádon. A karácsonyi este után visszamentem Budapestre a Pázmány Péter Egyetemre. (Takács Béla, rádiótechnikus)

Sarkunkban volt a karácsony. A híres osztrák sörgyár, a Schwechater Brauerei munkásainak volt egy üdülőjük, egy tipikus osztrák panziószerűség a bécsi erdőben, gyönyörű helyen. Csak nyáron használták, és ekkor fölajánlották a magyar menekülteknek. Ádi, az unokatestvérem elintézte, hogy mi is oda mehessünk, hogy legalább karácsonykor ne legyünk olyan ágrólszakadtak. Csodálatos volt a menekülés meg a láger után egy ilyen szép helyre bejutni három-négy napra! Kiszolgáltak minket, isteni finom dolgokat főztek, kedvesek voltak. Soha nem fogom elfelejteni, mert e nélkül mellbevágó lett volna ez az ünnep. (Nikolits Andrea, '56-ban bárénekesnő)

December 23-án elindultunk Bécsből vonattal Genovába, hogy hajóra szálljunk. Az egész vonat magyar menekültekkel volt tele. A milánói állomáson megálltunk, vízföltöltésre vagy amiért egy vonat megáll. És egyszer csak elkezdtek dobálni bennünket tojásokkal, kövekkel, elég komoly nagyságú kövekkel. Üvöltöztek, vörös zászlókat lobogtattak, azt hittük, újra otthon vagyunk. Jöttek a rendőrök, mi meg ültünk a kupéban, és nem tudtuk, hogy miről van szó. Aztán rájöttünk. Milánóban, ebben a nagyon erősen iparosodott városban minket ellenforradalmárokként kezeltek. '56 decemberében a milánói munkásember nem értette, hogy miért akar egy magyar forradalmat kezdeni a szovjetek ellen. Észak-Olaszországban bevették a kommunista propagandát, és így bennünket megköveztek, mert mi a ronda nyugati demokráciát kerestük. A vonat gyorsan kihúzott az állomásról. Aztán karácsony este Genovából hajóval elindultunk a gyönyörű szép Földközi-tengeren Kanadába. (Nádasdy Ferenc, '56-ban segédmunkás)

Decemberben már New Jerseyben, a Camp Kilmer katonai táborban voltunk. 1956-ban itt gyűjtötték össze a magyar menekülteket, hogy a bevándorlási folyamat hivatalos aktusait befejezzék, és aztán elhelyezzék őket. Karácsony előtt két nappal jött értünk apám - aki 1944-ben Ausztriába került, majd 1949-ben kivándorolt az USA-ba -, és kivitt bennünket a táborból. Karácsonykor itt is nagyon megható gesztusai voltak a befogadó társadalomnak, nemcsak Ausztriában. Közismert szolidaritás- és jótékonyságkészsége mellett Amerikának némi bűntudata is volt amiatt, hogy az ország vezetése cserbenhagyta a magyar forradalmat, és ezt az emberek tudták, úgyhogy legalább azzal akartak kompenzálni, hogy a menekülteknek munkaalkalmaktól kezdve egyetemi ösztöndíjakig mindent megadtak. Óriási ruhagyűjtések indultak például. Aztán bennünket, fiatalokat meghívott Hackensack városkában egy ifjúsági közösség, hogy menjünk velük kántálni. Elég gyorsan megtanultuk az amerikai karácsonyi énekeket, és az ünnepek alatt estéről estére jártunk egyik helyről a másikra. Mindenütt együtt énekeltünk a vendéglátó családokkal, majd megkínáltak kávéval, süteménnyel, és mentünk tovább. Olyan ez, mint itt, Magyarországon a betlehemezés. És persze a családunknak ekkor a legfontosabb az volt, hogy 1944 óta nekünk ez volt az első karácsonyunk együtt. Ez valami csodálatos dolog volt! Levert forradalmunk fájdalmának könnyei egybefolytak a régóta vágyott együttlét örömének könnyeivel. (Nagy Károly, tanár)

'56 karácsonyán még kint voltam. Három karácsonyt viszont börtönben töltöttem: az '57-est, az '58-ast és az '59-est. A karácsony szent ünnep számomra, nagy jelentősége volt és van az életemben. Az '57-es karácsonyt a Csongrád Megyei Bíróság fogdájában töltöttem két idős ötvenhatossal. Szenteste magunkba roskadva ültünk egy asztal körül, és egyikünk sem szólt a másikhoz. Mindenki gondolatban otthon volt a szeretteinél. Kegyetlen karácsony volt. És ráadásul akkor még nem volt meg az elsőfokú tárgyalásom. Az '58-as karácsonyt már a váci ötvenes zárkában töltöttem. Papírból csináltunk egy negyven-ötven centis karácsonyfát. És megkaptuk a karácsonyi csomagokat, tehát mindenki kapott otthonról valami kis süteményt, szaloncukrot, pár szemet, és lelkesen eltöltöttük a karácsonyt. Dúdoltunk szenténekeket meg beszélgettünk. Az '59-es karácsonykor pedig valamelyikünk a börtönudvarról vagy honnan szerzett egy kis fenyőfát vagy inkább fenyőgallyat. De a lényeg, hogy élő fenyőt. Földíszítettük, és egy hangulatos szentestét töltöttünk ott huszonvalahányan. Ekkor már nem érezte az ember azt a magányt, nem érezte azt az elszigeteltséget, mint két évvel korábban. (Kiss Tamás, 1956-ban joghallgató)

Összeállította: Kőrösi Zsuzsanna

Karácsony a traiskircheni táborban, 1956