(az olvasásról, avagy a repülősó)

Az olvasással bizonyos értelemben úgy vagyok, mint a futballozással: nem emlékszem olyan időre, amikor ne olvastam vagy ne fociztam volna. (Természetesen volt ilyen idő: például(!) amikor fociztam, nem olvastam, soha, és amikor olvastam, nem fociztam, soha.) Márai arra hívja föl a figyelmünket, hogy csak az ember olvas, én meg úgy láttam, hogy az ember olvas. Egy rosszindulatú hang most megjegyezhetné, persze mert csak magamat láttam. Az olvasó gyerek szükségszerűnek tűnő magányától épp a futballozás mentett meg, általa nem látszott, tehát nem volt zavaró, hogy állandóan olvasok.

Ily módon nem is nagyon tudok kijelölni valami kezdőpontot, mindenesetre hamar fölfigyeltem arra a különbségre, ami a (szülői) felolvasás és az olvasás közt mutatkozott. Az előbbit is szerettem, de a felolvasót, anyámat, apámat, mégiscsak idegennek kellett tekintenem a "jelenetben"; hogy ez ne legyen zavaró, inkább rájuk figyeltem, mint a szövegre - kevésbé nyakatekerten fogalmazva: annak örültem, hogy apám vagy anyám az ágyam szélén ül, és másodsorban csak a rettenthetetlen ólomkatonának. Egyébként a felolvasások aztán úgy maradtak el, hogy amikor már egy kicsit olvasni tudtam, folytonosan ellenőrizni akartam a könyvből, hogy tényleg azt olvassák-e, ami ott áll. Élesen vagy inkább szentimentálisan úgy fogalmazhatnám, hogy hirtelen kiderült, a leírt szó fontosabb, mint szerető anyám, és erősebb, mint hatalmas apám.

De nem csak ellenőrizni akartam, hanem inkább látni, látni azt ("jelek rendezett halmazát"), ami arra kényszeríti a szüleimet, hogy éppen azokat a mondatokat mondják, melyeket mondtak. Nem a mondatokat akartam végül is ellenőrizni, hanem mindent látni: a bekezdéseket, a párbeszédek jelzését és főleg az írásjeleket, a vesszőket, felkiáltójeleket és különösen a zárójeleket és a pontosvesszőket. Az esti mesélésekben leginkább az írásjelek hiányoztak - ezt be kell vallanom, akkor is, ha esetleg rossz fényt vet a későbbi íróra. Az írásjelekhez való vonzódás nem azt jelentette, hogy választottam volna élet és irodalom, Wahrheit und Dichtung közt, nevezetesen az utóbbit, hanem inkább azt, hogy nem tettem (teszek?) különbséget a kettő közt, nagyon hamar (nyilvánvalóan elméleti megfontolás nélkül - vagy éljen a posztmodern óvoda?) a világ természetes részének tekintettem "ezeket a jeleket".

Persze az is szép történet volna, ha azt mesélném el, hogyan utáltam meg az olvasást, elegem lett belőle, ha megláttam egy nyomtatott oldalt, felfordult a gyomrom, lázas veríték lepett el, és a közelben kószáló nagynéniktől azonnal repülősót kértem, majd rákattintottam egy szappanopera ezredik folytatására. Milyen szépen mutatná egy ilyen történetke az olvasás elemi fontosságát!

(egy lehetséges ars poeticáról)

Valery Füzetekjéből: Filozófusnak tartott költő. "Az emberi szenvedés fenségét szeretem" (Vigny). Ez a verssor nem gondolható el. Az emberi szenvedésben nincs semmi fenséges. Ezen a soron tehát nem szabad gondolkodni. És mégis gyönyörű verssor, mert két fontos szó - fenség és szenvedés - szép összhangját valósítja meg.

(egy másik lobogóról)

A szoclib érzelmű magyarság egyszer csak milyen verzátus lett lobogóban, nem is olyan ősi, nem is olyan árpád!?

Mi köze neki a nyilasokhoz, mondja a jobbos politikus, ingerülten és őszintén unva a nyaggatást, elítéli őket, a pártja dettó, mit kell ezen még lovagolni, ősi, magyar jelkép, amúgy se annyi sáv, hagyják őt békén, volna dolga más elég. Ez így elég logikus - kicsit embertelen és keresztényietlen, mert elfeledkezik embertársa rettegéséről, azt legföljebb manipulációnak tartja, ja igen: túlérzékenységnek, karácsonykor ugyan ez az érzéketlenség nehezen képviselhető, de hát többnyire nincsen karácsony. Ám ebben a nagy problémátlanságban azt a kérdést mégis föl kéne tenni, hogy miképp és hogyan választatott ki éppen ez a meggyalázott, szerencsétlen sorsú zászló ama sok lehetséges, jeles múltunkra emlékeztető relikvia közül. Hát az bizony úgy történt, hogy ezt a szélső jobbos, neofasiszta stb. szkinhedhordák kezdték lengetni. (Lehet, hogy kicsit mások is lengettek, nem akarok evvel senkit sem megbántani, de reprezentatívan, láthatóan amazok lengettek.) Az ő választásuk nyilvánvalóan nem ártatlan. Ez mért nem zavarja azokat, akik magukat békés jobboldalinak, polgári értékrendű konzervatívnak tartják? Konkrétan (a saját értékrendjükből következően): mért nem fordul ki a gálájuk? Függetlenül a ballib kritikától.

Minthogy mégiscsak karácsony van, azért megjegyzem, hogy vannak magyarok, akiknek összeszorul a gyomruk e lobogtatás láttán - akkor is, ha egy sávval kevesebb és nincs ott a nyilaskereszt. Hogy érzelmileg követhető legyen, idézem Ungváry Rudolf példáját: Mit érezne most az a magyar, akinek a vasgárdisták lobogóját lobogtatnák, melynek jegyében annakidején a fél családját kiirtották? Stille Nacht, heilige Nacht.

Azt hiszem, többek közt, azért nem fordul a gála, mert mintegy oda van ragadva a ballib kritikához. Ezért szorosra kell zárni a sorokat, mindegy miről van szó, a szolidaritás a legfontosabb. Mintha egy ilyen viszszakozás meghátrálás volna, engedmény és így vereség. Hát ez nagy marhaság. Mely csak növekszik azáltal, hogy úgy tűnik, ezt a szoclib egy része is így gondolja. Balgőg. Ki volna így nyertes? Ugyan. Szemmel láthatóan mindenki vesztes.

Ez a logika a "fokozódó helyzet" bornírt logikája. Kit érdekelt, senkit, rendes jobboldalit a '90-es évek elején ez a zászló? Most meg lassan a hazafiság sine qua nonja.

A "fokozódó helyzet" szerint zajlott a legutóbbi írószövetségi botrány is. Stációk: 1. Tényleg kínos ez a Döbrentei-beszéd. 2. Nem szerencsés a fogalmazás, de hát olyan fontos ez? 3. Meglehet, nem szerencsés a fogalmazás, de mi ez a túlzó reakció, műbalhé és habverés? 4. Kikérjük magunknak a rágalmazást. (Ahogy mondani szokás, nevek a szerkesztőségben.) Ma már a költő az írószövetséget előre megfontolt szándékkal szétrombolni akaró, jól tudjuk, milyen érdekeket képviselő, fondor összeesküvés áldozata.

Mire is akartam kilyukadni? Mindegy is. Nézem ezt a győri pártnapon árpádsávot rántó fideszes borász embert. Talán a borászság miatt látom rokonszenvesnek, jó arcúnak. Azt látom, hogy ez a férfi, szegény, magára van hagyva. Neki kéne mindent egyedül kitalálnia, fölfedezni, tudni, eligazodni a történelemben, a nyelvben, a jelképekben, Európában, a világban. Nincs mérték, amit használhatna. Azt hiszi, hiheti, vele minden rendben, ő csupán szereti a hazáját, mások meg kekeckednek.

(a megértés problémájáról)

Szent János foglalkozik legtöbbet a megértés problémájával, avval, hogy Krisztus életének az üzenete célba jut-e, illetve az erről való írások, így az övé is, menyire képesek eredményesek lenni. Hogy kicsit lazán mondjam: ezek számomra ismerős kérdések. Szívesen mormolom magamban a János Evangélium kezdetét: Az kezdetben vala amaz Ige, és az az ige vala az Istennel, és az Ige Isten vala. Evvel, a szó fenségességéről és végtelenségéről szóló (vagy "szóló", vagyis általam így értelmezett) passzussal szembe lehet állítani a házasságtörő asszony történetében előforduló esetet. Jól kieszelték a farizeusok a csapdát, ha Jézus a megkövezés ellen van, akkor Mózes törvényét szegi meg, ha mellette, akkor a rómaiakét.

Mit mond Jézus ekkor?

Semmit. Nincs szava. Nincs beszéde, amely igen, igen, nem, nem lehetne. Mit tesz: aláhajolván, az ujjával ír vala a földön. Nem szavakat, nem a választ - firkál. Rossz kérdésre nincsen válasz. Úgy tesz, mintha jó ismerője lenne a játékelméletnek, új játékba kezd, metajátékba, mondván: Az melyitek bűn nélkül való, az vessen először követ rája. A farizeusok elszállingóznak, a folytatást ismerjük.

Én meg innét is láthatom, amit minden nap látok: hogy a szó minden és semmi.