Fotós kollégámmal a Budai Sport Általános Iskolában vagyunk. A gyerekekkel a matektanárnéni jelenlétében arról beszélgetünk, minek szoktak örülni - úgy általában. Eléggé meglepő, de a gyerekek a nagymamának, a nagypapának, a kutyának, a macskának, a családi kirándulásoknak, a fiúszekció pedig különösképp a lakótelepi focipályán berúgott hálószaggató góloknak örül leginkább. Érdekesmód az ajándék nem szerepel a legfontosabb dolgok között. Senki sem álmodik arról, hogy valami drága kütyüt hozzon neki a Jézuska. Elég, ha szépen, csöndben ellátogat hozzájuk. Például akkor, amikor a mama előveszi a süteményes tálcát. Vagy amikor a család elindul nagy karácsonyi barangolására a rokonokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz.

A gyerekek meleg családi otthonra és együttlétre vágynak. Olyan felhőtlenül könnyed pillanatokra, amikor ugrándozni, játszani lehet.

- Arról mit gondoltok - kérdem tanárbácsisan -, hogy a szüleitek, vagy általában a felnőttek minek szoktak örülni leginkább?

- Aminek mi - vágja rá egy nagy szemű fiúcska. - Hogy otthon lehessenek velünk. Apa például nagyon szeret viháncolni velem és a tesómmal.

- Anyukám annak örül, ha ötöst viszek haza az iskolából - hangzik egy fegyelmezett kislány szájából a családi béke garanciáját biztosító tétel.

- Apukám annak örül, ha a főnökei nem bolondulnak meg teljesen, és békén hagyják - mondja a padból majd kieső, Pistike-tekintetű kisfiú. Padtársa azzal rukkol elő, hogy az apukája új munkahelyre ment, és most minden rendben van, mert kettőötven nettót keres.

Itt aztán lecövekelünk, mert többen rákérdeznek, mi volna az a nettó pontosan. És megegyezünk abban, hogy amikor a görögdinnyét megvesszük, egyben, zöld héjastul nevezzük bruttó dinnyének. Ha viszont kiesszük belőle a belét, a héjat meg eldobjuk, akkor tulajdonképpen a nettó dinnyét ettük meg (a tanár néni nem szólt közbe, ettől fölbátorodtam).

- Amit kézhez kap, az a nettó - foglalja össze helyettem az egyik nebuló, épp csak azt nem teszi hozzá, slussz.

Ezután megállapodunk abban, hogy a földszintről - mi az öröm? - menjünk föl az első emeletre, és kezdjünk a boldogságról trécselni. Méghozzá úgy, hogy először megnézzük, mit csinál a testünk, ha boldogok vagyunk.

- Bizsergést érzek hátul - mondja egy kislány, és hozzáteszi, amikor nagyon boldog, sokszor sírhatnékja támad. Erről a többieknek eszébe jut, hogy valami hasonló történik, amikor látják, hallják, hogy valaki aranyérmet nyer (a "sportos" iskolában a Güttler Károlyról elnevezett teremben beszélgetünk).

Egy fiúcska aztán beletrafál, és a sport felől a tízévesek számára is bizsergető szerelem vizeire hajózunk.

- Amikor például tetszik nekem egy lány - sorolja izgalomtól remegő hangon a fiú -, azt érzem, hogy kiugrik a szívem a helyéről, de annyira kiugrik, hogy utána kell kapnom, nehogy elveszítsem.

Nagy nevetés övezi a boldogságérzés precíz meghatározását. Úgy döntök, az elvont kérdések taglalását muszáj egy kis játékkal föloldani. Modellezni kezdjük az ismerkedést. Fiúk és lányok találkoznak az utcán, a feladat, hogy azt, aki "tetszik nekik", meg kell valahogyan szólítani.

- Ne haragudj - szólítja meg az egyik ifjú hősszerelmes szíve választottját -, meg tudnád mondani, merre van a Bikszádi utca?

Egy másik verzióban felhangzik az évtizedek óta változatlan kérdés is, mely a pontos idő tisztázását célozza.

Mindebből leszűrjük, a családi boldogsághoz vezető úton, lám, nem is olyan egyszerű elindulni.

Innen aztán a pénz, az öröm és a boldogság bonyolult összefüggései felé kanyarodunk tovább.

- A pénz nem boldogít - mondja egy kislány, és maga sem sejti, milyen lavinát indít el a megállapítással (mi, "okos" felnőttek is gyakran mondogatjuk, de amikor üres a bukszánk, azonnal és talán joggal bepánikolunk).

- Azért nem boldogít - hangzik a folytatásban -, mert hiába van nekem szuper autóm, hiába tudnám megvenni a világ összes nyalókáját, ha mindenki csak ezért szeret: az becsapás.

Többen csatlakoznak a vezérfonalhoz. A pénz arra jó, hogy házat vegyünk rajta. Aztán: sok ember nem tud mit kezdeni a pénzével, de senki sincs, aki szívesen élne vele egy fedél alatt. Mire jó hát a pénz?

Provokálok. Ezek szerint - mondom a gyerekeknek - a hajléktalanok a legboldogabbak a világon. Nekik ugyanis nincs gondjuk a pénzzel. Minden bizonnyal sok a barátjuk. Még attól sem kell tartaniuk, hogy mások irigykednének rájuk.

Kiderül, hogy a példámmal a hallgatóság nem túlságosan elégedett. Többen elmondják, parancsba van adva otthon, hogy nem szabad a hajléktalanokat megérinteni, mert összeszedhetnek valamilyen betegséget.

- De ha bajba kerül, és mondjuk elesik, hogyan segítesz neki, hogy fölálljon? - teszem föl az újabb zavarba ejtő kérdést a 4/b-nek.

- Hát úgy - kapom a választ -, hogy fogok egy botot, azt magam elé tartom, és szólok, hogy nyugodtan kapaszkodjon bele. De hozzányúlni semmiképp sem szabad.

A "pénz nem boldogít" is módosul valamelyest. Nem úgy kell ezt érteni, teszi hozzá a hátsó padból a beszélgetésben igen élénken részt vevő fiú, hogy az embernek sose legyen egy árva fityingje se', mert akkor nem tud utazni, nem tud zsömlét venni, s nem tud a gyerekének gyógyszert vásárolni, ha beteg.

- Akkor hogy kell érteni? - kérdem tovább csökönyösen. - Most vagy van pénzem, vagy nincs.

- Úgy kell érteni, hogy ha sok pénzem van...

- De mi az, hogy sok?

- Hát, nagyon sok. Tízmillió, billió, vagy még annál is több.

- Akkor úgy kellene mondanunk, hogy "a sok pénz nem boldogít?" A kevés viszont igen?

- Mondjuk úgy, hogy nem minden a pénz.

Az "óra" további részében arról beszélgetünk, hogy hol lakik az emberben a boldogság. A lábában, kérdem, ha focista? A kezében, ha pingpongos? A fülében, ha zenész? A vállában, ha erőművész? Nem, nem, kiáltják kórusban a Bikszádi utcai gyerekek: a szívünkben lakik. Meg a lelkünkben. Egyikük igen szépen összefoglalja: a lelkünknek a szívünkben kell lennie.

S közben a kezével dobolni kezd a mellkasán.

A szerzõ a sportiskola diákjaival