Van John Cleese-nek, az egykori Monty Python tagnak egy beszélgetős írása a boldogság rejtélyéről - évekkel ezelőtt hívta fel rá a figyelmemet valaki (hála neki). A pszichiáter szakorvos, akit kérdezget, mindjárt leszögezi a beszélgetés elején: a boldogtalanság nem rejtély, és nem is szokatlan. A boldogtalanság normális. És mégis vannak boldog emberek - mit tudnak ők, milyen csodálatos képességük van, ami a közönséges létezők boldogtalan többségéből hiányzik?

Mint a boldogtalanság közeli ismerőse, régóta álmodozom arról, hogy egyszer meg kéne kérdezni a magyarokat is, mitől boldogok, ha boldogok. Minek örülnek? Mire gondolnak vissza mosollyal az életükből? Mi a kedvenc pillanatuk? A kedvenc érzésük? Van-e olyan hely vagy tárgy, amelyről a boldogság jut eszükbe? Mi számukra a feloldódás, az önfeledtség vagy a teljesség állapota? Vannak-e tökeletes pillanatok az életükben?

(Itt a kedves olvasó elgondolkodhat, hogy mit felelne - aztán megkérdezheti minden izgatott, hajszolt vagy éppen boldog ismerősét. Egész mozgalmat indíthatnánk el így. A taxisofőr, aki ma este utaztatott, megörült a kérdésnek, és azt mondta: tudja, mi a boldogság. A boldogság az, amikor a négy gyereke közül egyik vagy másik reggel odabújik hozzá és a szemébe néz.)

Így teltek az évek, álmodozással, aztán, egy alkalmi hakni alkalmából az egyébként jobb sorsra érdemes Nagy Könyv programjában (hála nekik), újraolvastam néhány Móricz-regényt. Elcsodálkoztam. Hiszen Móricz már nekifogott, hogy megírja a könyvet, hogy valaki más sorsából kiolvassa a boldogság titkait. Elmeséltette atyafiával, Joó Györggyel az életét, aztán ezt a rejtélyes címet adta a szövegnek, a gazdasági világválság mélypontján, a demokratikus európai politikai rend teljes csődjének első jelei közt: "Boldog ember". Ebből az ihletésből született a mi könyvünk, a Boldog emberek.

Ha nem alakul úgy az életem, hogy egy csapat fiatal közé vetődöm, akiket a Somody Imre által alapított (itt is egy kis hálás szünet) Bolyai Műhely fog össze, talán ma is csak álmodoznék erről a könyvről. De így alakult az életem, és amikor megismertem ezeket a csodálatos fiatal embereket, akikben volt tehetség, hit, lelkesedés és tisztelet egy feladat vagy egy másik ember iránt, viszont nem volt bennük se cinizmus, se gyanakvás, és még a mindent-jobban-tudásból is kevés, akkor már tudtam is, hogy értelmetlen, hogy a magamfajta elrontott magyar álljon neki kérdezni. Kérdezni azok tudnak, akikben még nincs előítélet. Csatlakoznak-e hozzám? Csinálunk együtt egy könyvet Magyarország boldogságairól? Csatlakoztak.

Mialatt a felnőttek politikai paranoiája és féltékeny acsarkodása, valamint az ország költségvetési helyzete felmorzsolta a kereteket, amelyek közt dolgoztunk (ez nem a hála helye, ne is beszéljünk többet erről), én ültem a gyerekekkel egy bérelt szobában, és arról beszéltünk, mi jut eszükbe a boldogság szóról, és hogyan lehet odafigyelni egy másik emberre. Nem akartuk tudni előre, hogy mi a boldogság lényege, és kinek a boldogsága számít. Azt választottak, akit akartak: aki a boldogság szóról az eszükbe jutott. Aztán elmentek és kérdeztek, és visszajöttek mások történeteivel, Magyarország privát történelmével, és én ilyen hálás még sosem voltam, hogy Magyarországon élhetek.

Amikor beérkezett az első kupac legépelt interjú, éreztem, hogy történik valami velem. Kicsit szipogva próbáltam elrejteni a megrendülésemet, és elhatároztam, hogy másként fogok élni. Ilyen hatást eddig csak jelentősebb műalkotások váltottak ki nálam. Vagy öregszem, vagy a gyerekek - együtt - találtak valamit, ami beletrafál a szívbe. De mit találtak?

Az interjúk magyar életeket mesélnek. Az egyik alkalmazkodik, kompromisszumot köt, és békét teremt. A másik hisz a vágyaiban és céljaiban, és naponta megküzd azért az életért, amelyet érdemes élni. Van, aki az intimitást, a másik ember közelségét becsüli, és van, akinek az a fontos, hogy úgy érezze, adni tud másnak. Van, aki azt keresi, hogyan tud nevetni azon is, ami fáj. Egyre rejtélyesebb az egész: nincs a boldogsághoz recept, vagy ha van, az valami roppant egyszerű dolog. Azok az emberek, akikben a boldogság rejtélyes képessége jelen van, hisznek - Istenben, önmagukban, másokban, abban, hogy fontos munkát végeznek, vagy akár abban, hogy érdemes szóba állni egy fiatallal, aki a boldogságra vonatkozó furcsa kérdéssel érkezik. Nem panaszkodnak, és nem mutogatnak másra, a saját életüket élik, és felelősséget vállalnak érte - van belül valami, ami szilárd vázat ad nekik. Ez a szilárd váz, a sallangok nélküli hit vonzotta magához a fiatalokat. És ennek fontos üzenete van mindannyiunk számára, azt hiszem: nem nevelhetjük bele a húszéveseket a cinizmus vagy a felelősség elhárításának kultúrájába, vagy ahogy a gyerekem mondja, a negatívságba. Dolgozni az tud, aki nem negatív. És az lesz boldog, aki nem negatív.

A haza esetleg fényre derül a végén, de ehhez dolgozni kell - mondta Esterházy Péter a minap a Prima Primissima Díj átvételekor, amit azzal egészítenék itt ki, hogy az ember maga mindenképpen felderül, ha fiatalokkal dolgozik. És ha már a boldogság keresése odavitt a fiatalok közé, megosztom a kedves olvasóval, milyen felfedezést tettem. Boldogság volt velük dolgozni, mert hittek. Közéjük vagy a velük végzett munkába menekülhet az ember Magyarországról, ha nem bírja már, és ott talál egy másik, sokkal kevésbé negatív hazát.