A határokon átnyúló régióké a jövő
A szerző a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadója
Holott célszerű volna szembenézni a felgyorsult idővel. Igaz, mi 1990 után nem sokat tettünk hozzá, hogy változzon a világ. Jól beleszoktunk a vereségeink után kialakult beletörődésbe, amit most a "néma többség kommunizmust utáló bátor, ámbár hallgatag ellenállásának" neveznek ama rendszer akkor hűséges, jól pozícionált figurái, bár most épp nem vereségről, hanem lehetőségről szól a történelem.
Mintha mi mentálisan egyáltalán nem volnánk képesek változni. Szeretünk megvertek lenni, szeretjük a külső és belső határainkat, amelyek sajátos feudális-familiáris kasztrendszerünket újra és újra revitalizálják, sőt ragaszkodunk hozzájuk, mert már olyan jól kitanultunk bennük és velük élni, hogy most "drámai" nehézséget okoz új, egyéni és kollektív stratégiákat kitalálni, netán gyakorolni.
Itt 16 évvel a rendszerváltás után mindenki sértett, kifosztott, a kommunizmus áldozata lett. Azon vitatkozunk, hogy a fasizmus ideológiája jegyében, de a magyar parlamentben meghozott zsidótörvényeket követően az 1944-1945-ben megölt 500 ezer honfitársunk, vagy mégis inkább mi, az élők, a kommunizmus áldozatai, vagyunk a nagyobb vesztesek. Csillogó szemű egyetemisták követelnek elégtételt nagyszüleik 1951-ben elvett tanyája okán, és követelnek tandíjmentességet 2006-ban.
Mert mi mindannyian kisebbségben vagyunk a "Hatalommal" szemben, még ha megszűnt is a diktatúra. A szabadság macerás, kényelmetlen dolog, nem neveltek rá bennünket. Inkább legyen Hatalom és gondoskodjon rólunk. A mi kis familiáris, feudális világunk sok évszázados tapasztalatát nem tudjuk, és nem akarjuk levetkőzni. Nem kívánjuk tudomásul venni, hogy akármilyen ellentmondásosan és hosszú idő után, de mégis csak sikerült visszajutni legalább ahhoz a helyzethez, amikor is, ha Kassák Lajos úgy döntött, elindult és eljutott Párizsig minden útlevél nélkül. Igaz éhezve, fázva, de jöhetett-mehetett. Hosszú évtizedekig generációk éltek eme elemi emberi szabadságjog nélkül, s vált disszidenssé, s veszítette el a hazatérésnek még a reményét is, akinek sikerült elhagynia az országot. S ez így volt Kelet-Európa minden országában és népénél. (Voltak persze fokozatok.)
Most, amikor hivatalosan és visszavonhatatlanul tíz- és tízmilliók kerülnek az úgynevezett schengeni határok közé, európai állampolgárként, mi a szerencsétlen kettős állampolgárságról rendezett érvénytelen népszavazás második évfordulóját ünnepeljük. A kisantanttól reszketünk, mert a szlovákiai magyar párt ellenzékbe került, s biztos így lesz Romániában is, mondjuk félve-reménykedve az örök vesztes szerepében. A kolozsvári táblaügyről szólva a két magyar oktató kitiltása az egyetemről eléggé kevés nagyvonalú szellemről tesz tanúbizonyságot, de ha a magyar pártok és a magyarországi tudósítások csak erről beszélnek, úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy csaknem 10 ezer magyar diák tanul 58 szakon magyarul a Babes-Bólyai Egyetemen. (Vagy, ha valóban nem tudják, akkor pedig miért beszélnek ezekről a kérdésekről?) De ez nem szalagcím, ezzel nem lehet pozícionálni magunkat a politikai piacon.
Így hát természetes, hogy nem lett főcím és téma, hogy a napokban Brüsszelben megkötött megállapodás szerint az Európai Unió új tagjainak állampolgárai - a feltételek teljesítését követően - 2007. december 31-től útlevél nélkül utazhatnak a schengeni övezet országaiba. Vagyis ezeken a határokon megállás nélkül lehet majd áthaladni: eltűnik, virtuálissá válik a határ. Ugyanúgy, mint ahogy Németországból Franciaországba, ellenőrzés nélkül lehet jönni-menni. Ez óriási jelentőségű dolog, bár nem csak ez a lényege a változásoknak. S természetesen nem arról van szó, hogy ne látnánk: a schengeni határokon belül is vannak komoly problémák. Mégis fontos észrevenni, hogy ma és a közeli jövőben már nem úgy merül fel a kérdés, hogy évente 10 milliárd vagy ennél ötszázezer forinttal több támogatást nyújt-e a magyar kormány 7 szomszédos ország magyar lakosságának. Hanem az, fel merjük-e, fel akarjuk-e emelni a fejünket, hogy élhessünk azokkal a lehetőségekkel, a nyílt együttműködések rendszerével, melyek elértek bennünket.
És az is természetes, hogy amikor a világban soha nem látott verseny bontakozik ki immár földrészek között is, Magyarországnak oda kell figyelnie, többek között azokra az egyenlőtlenségekre is, melyek a kisebbségi létből adódnak. A tudomány, a kultúra, az oktatás területén jelen kell lenni, mert az adott államok nem akarják ezeken a területeken megadni, sőt egyenesen megtagadják azokat a támogatásokat, amelyek elengedhetetlenek egy multikulturális világban az alapvető intézmények fenntartására, a kisebbségi közösségek pedig nem képesek ezeket az intézményeket csak önerőből fenntartani.
Mégis, a kérdés - jó, ha észrevesszük - ma már nem a támogatáspolitika nagysága és mikéntje, noha természetesen ez is fontos, és ezen is változtatni kell. Hanem az, hogy felkészültünk-e arra a helyzetre, ami már ma is létezik, csak nem akarunk róla tudomást venni. Például: ha az adott régió központja Temesvár, mert az volt évszázadokon át (csak a szerencsétlen XX. század bírt olyan megoldásokat kitalálni, ahol a régióközpontokat elválasztották a régiótól) - akkor egyrészt milyen szerepe lesz Szegednek, a nála négyszer nagyobb Temesvárral szemben, amelynek a tőkevonzó képessége már ma is többszöröse, mint Szegedé? De végiggondolhatjuk ezt Nyíregyháza-Szatmár viszonylatától kezdve, Debrecen-Nagyváradon át valamennyi kényszerpályás régió- és városfejlesztéses világunkban. Egy prosperáló Románia és Szlovákia közös térséggé váló régióiban a többségeknek és kisebbségeknek is új helyzete lesz. Erre kell felkészülni! Nem azt mondom, hogy holnapra "megforgatja az egész világot" ez az új kihívás. Csak úgy gondolom, hogy ezen érdemes gondolkozni, és mindezt érdemes tudatosítani magunkban, mert hiszen már tegnap is késő volt.
Ebben az összefüggésben új dimenzióba kerül a kisebbségi kérdés is. Azok a források, melyek az egyes térségeket elérik, olyan jelentőségűek, ha nem jelentősebbek, mint a második világháború utáni Európába érkező Marshall-segély volt, mely négy éven keresztül az akkori Egyesült Államok GDP-jének 1 százalékát juttatta Európa nyugati államainak. Milyen virágzó fejlődés követte azt! Az európai jóléti állam.
Ma itt Kelet-Európában, kisebbség és többség, azon a jogon, hogy ott él abban a régióban, jogosulttá válik, hogy a térségbe érkező forrásokat hasznosítsa, elmaradt infrastruktúráját, intézményeit fejlessze, a szinergikus hatást kihasználja, versenyképessé váljék, a lehetőségből realitást teremtsen.
Az ágazati és operatív programok nyolcezermilliárdos nagyságrendje 2007 és 2013 között Magyarország esetében - együttműködve Szlovákiával és Romániával, ahol ugyancsak jelentős források jelennek meg - továbbá az Európai Területi Együttműködés és a transznacionális források milliárdjai, melyek a távolabbi regionális együttműködéseket biztosíthatják (lásd: Székelyföld), jelentősen javíthatják versenyképességünket, s ennek részesévé válik a kisebbségben élő magyarság nagy többsége is.
Magyarországnak helyzetbe kell hoznia az ebben a térségekben élőket. Ez a valódi feladat. Ez lehet program. Ennek részese lehet a tömbmagyarság és a szórvány. Nyilvánvaló, hogy külön kell kezelni, az említett lehetőségeken kívül maradók helyzetét Kárpátalján és a Vajdaságban; az ügyben nemzeti konszenzusra és az egyedi megoldásokra lenne szükség. Ebben mindenki megtalálhatja a maga szerepét. A parlament, az államfő, a politikai pártok, a kormány, és a szomszédos országok magyarsága is.
Az elmúlt 16 évben két jóvátehetetlen hibát követtünk el a kisebbségi helyzetben lévő magyarsággal szemben: 1. Hiba volt kimaradni a privatizációs folyamatokból; 2. Hiba volt nem létrehozni azokat az alapokat, amelyek lehetővé tették volna, hogy a visszakapott földeket, erdőket, ingatlanokat ne kótyavetyéljék el az ott élők.
Harmadszor már nem kellene hibázni. S ha jól sáfárkodunk a történelem adta lehetőséggel, az oly gyakran hangoztatott autonómiakövetelés sem tűnik majd a semmibe.
Téves az a vélekedés, hogy Magyarországon nem éreznénk át: gyakran milyen keserves a kisebbségi lét. Átérezzük és tudjuk, hogy mi mindenen mentek keresztül a szomszédos országokban élő magyarok, akik önhibájukon kívül kerültek egykor a határokon túlra. Ez megkerülhetetlen össznemzeti kérdés.
