A kis tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. A pokoli hőségben órákig tartott az utolsó tanúk meghallgatása, mégsem távozott senki. A közönség a délutáni vád- és védőbeszédek után egyértelműen azt várta, hogy a bíró – mivel, gondoltuk, az eset józan mérlegelése alapján a kép egyértelmű -, nem tehet mást: felmenti a csoportos rablással alaptalanul megvádolt két fiatalembert.

A vádlottak büntetlen előéletű emberek, akik letartóztatásukig folyamatosan dolgoztak, és akik 2005 szeptembere (!), a rendőrségre beszállításuk óta, az első pillanattól azt remélték, hogy mindjárt tisztázódik ez az egész félreértés. Aztán teltek a hónapok, és lassan rá kellett jönniük, hogy az első fokú ítéletig biztosan nem szabadulhatnak. Az egy év alatt kérték persze, hogy legalább kisgyerekeikre, azok édesanyjára tekintettel a tárgyalásig szabadlábon védekezhessenek. Talán akkor érezték meg először, hogy nagyon komoly a veszély, ami rájuk leselkedik, amikor a bíró benti magatartásukat és tiszta előéletüket is figyelmen kívül hagyta, és kitartott a “szokásos” gyakorlat mellett. A vádlottak elrejtőzésének veszélyére hivatkozva fenntartotta a letartóztatást, nehezítse meg bárhogy ez a döntés a kintiek életét is.

Magabiztos vádhatóság

Ebből a kemény döntésből sejthető volt, hogy a vádhatóság és a bíróság is mindvégig nagyon biztos lehetett abban: az igazi tettesek vannak a kezükben. Nyugodtan állíthatjuk: komolyan mérlegelendő tények tennék indokolttá legalábbis a bíróság elbizonytalanodását, ám ez nem segített. (A megvádoltak mellett szóló tényeket, alibijüket, a velük szemben felhozott vádak ingatag alapjait részletesen ismertette Miklósi Gábor a Magyar Narancsban .: “Setét Ernő és Adu László a bíróság előtt – Szemernyi kétség”. A tárgyalás előtt a NOL is leírta az ügyet, lapunk elsősorban Setét Ernő alibijével foglalkozott - Az alibi sem számít?. A részleteket itt nem ismételjük meg.)

Egy bíró nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy mekkora kockázata van esetleges tévedésének, amellyel alaptalanul vádolt családos emberek és hozzátartozóik életét törheti derékba. A jogbiztonság felől nyugodtan alvó kívülálló reméli, csak akkor ragaszkodik a bíróság a legkeményebb intézkedésekhez, ha a társadalmat fenyegető veszély és a tetteseknek gondolt személyek ellen és mellett szóló bizonyítékok mérlege ezt nagyon komolyan indokolja.

Az ügy részleteit megismerve úgy látom: ebben az esetben nehezen érthető a keménység. Komoly kétségeink lehetnek a nyomozással, és az annak alapján megvádolt “tettesek” felderítésével kapcsolatban. Az egész, emberek sorát súlyosan érintő ügy néhány – saját állítása szerint is – a támadás idején részeg ember bemondásán alapszik.

Egyetlen „igazi” tény: volt egy hajnali támadás

Csak az biztos, hogy 2005 nyarának egy hajnalán a Keleti aluljárójában két embert megtámadott egy csoport. Semmi másról nincsenek egyértelműen feltárt közvetlen bizonyítékok. Történt tehát egy támadás. Gyakorlatilag nincs más állítás, amit a magyar vádhatóság és bíróság megnyugtatóan tisztázott volna az ítélethozatalig. Még magát az állítólagos rablást sem vizsgálta ki senki. “Csoportos rablás” ügyében hoztak súlyos ítéletet, anélkül, hogy bárki komolyan vizsgálta volna, igaz-e, amit a sértettek mondtak a rendőröknek az állítólag eltűnt tárgyakról. A megtámadottak azt állították, hogy összesen százezer forintnál értékesebb nyaklánccal és karórával felszerelkezve iddogáltak hajnalban a néptelen aluljáróban, és ezt a vádhatóság és a bíróság, mivel a tárgyak nem kerültek elő, hajlandó volt nekik elhinni.

A tárgyalóteremben ülő személynek nehéz volt eldönteni, hogy éppen egy komoly tárgyalás folyik itt, vagy egy nagyon szellemes paródiát adnak elő elképesztően szilárd arcizmú performansz-művészek, amikor az ügyész után a bíró is “tényként” emlegetett senki által nem látott értéktárgyakat, amelyekről “igazságügyi szakértő” állapította meg összesen 114400 forintos “értéküket” – bemondás alapján. Senki nem tette fel a kérdést – egyáltalán eltűnt-e bármilyen tárgy a hajnali verekedés során, ami egy rablásnak azért feltétele lenne.

Bizonyíték nélkül

Vád- és védelem különös párbeszédét is “szórakoztatónak” minősíthetnénk, ha nem megvádolt emberek sorsáról lenne szó. A tárgyalás előtt az ügyészség képviselője azzal indokolta lapunknak adott semmitmondó nyilatkozatukat (Az alibi sem számít?), hogy ők nem a sajtó nyilvánossága előtt szokták megvitatni az ügyeket, bizonyítékaikat a tárgyalóteremben tárják elő. Kíváncsian vártuk ezek után a perdöntő tényeket, ám gyorsan kiderült: ilyen nem áll a vádhatóság rendelkezésére.

A “bizonyíték” a következő: az ügyészség sem a két vádlottat, sem a mellettük tanúskodó emberek sorát “nem tartja szavahihetőnek”. Velük szemben viszont a két részeg sértett és egy később “koronatanúként” előkerült harmadik barátjuk minden OLYAN szavát szentírásnak vették, amely a vádlottakra terhelő lehet. A vádat elbizonytalanító kijelentéseiket viszont figyelmen kívül hagyták, mondván, hogy biztosan akkor emlékeztek jól, amikor annak ellenkezőjét mondták.

Kétséges felismertetés

A két vádlott sorsát az döntötte el, hogy a vádhatóság és a bíró szerint bizonyított: a két sértett, majd később felbukkant “koronatanújuk” egy fényképes felismertetés során rendre a vádlottak képeit választotta ki a négy-négy fotót tartalmazó tablókból, majd ezután a személyes felismertetésnél is azt állították, hogy felismerik bennük támadóikat. Mivel nem tudhatták, hogy az általuk kiválasztott két személy a valóságban is baráti kapcsolatban áll, a véletlen szerepe itt gyakorlatilag kizárható – hangzott a bíróság érvelése.

Ez a logika meggyőzőnek tűnik. Ha egy nyomozás során sikerülne a szemtanúkkal felismertetni az elkövetőket, ennek a bizonyítéknak hinnünk kellene. Itt azonban a jelek szerint nem az történt, hogy több lehetséges gyanúsított közül a sértettek egyértelműen kiválasztották az elkövetőket – hanem éppen fordítva: a rendőrök először találtak két embert, aki valahogy felkeltette gyanújukat, és aztán a kétségek kizárása helyett olyan eljárás következett, amely során a szemtanúk, illetve akik annak mondták magukat, kényelmesen rábólinthattak erre a rendőrök által tálalt “megoldásra”.

A tablók, amelyeket a felismertetéshez összeállítottak, szinte “kijelölték”, hogy melyik az az egy-egy kép, amelyet “ki kell választani”, ezek után pedig a szembesítés során a tanúknak “csak” vissza kellett emlékezniük arra, hogy kit választottak ki korábban a tablóról. Hiába hivatkozott arra a vád képviselője és őt visszhangozva a bíró, hogy mindez “a szabályoknak megfelelően történt” – mert ha ennyire sok kétséget hagyó felismertetést a szabályok megengednek, alkalmatlan a felismertetési eljárás a valóban kétséget kizáró bizonyításra. Ez pedig több mint aggasztó lenne, hiszen valószínűleg nem “csak” ebben az esetben működik így az eljárás.

A perdöntőnek tekintett felismertetéssel kapcsolatban az is sajátos, hogy a bíró – nem tudni, mi okból – kizárólag azokat a nyilatkozatokat tekintette lényegesnek, amelyek egyértelműen terhelőek. Az eljárás során teljesen egyértelműen és kitartóan azonban kizárólag egyetlen személy ragaszkodott ahhoz, hogy szerinte a bíróság elé állított két fiatalember volt a támadó: P.J-né, a megvert és állítólag kirabolt B.F. (valamint, bár más alkalommal, a „koronatanúként” előkerített J.I.) élettársa. Maga B.F. élettársának jelenlétében határozott, máskor bizonytalan nyilatkozatokat tett. J.I. pedig az ítélethirdetés napján tett tanúvallomásában már egészen határozottan kijelentette, hogy korábbi nyilatkozataival ellentétben biztos abban: nem a vádlottak voltak a rablók. Az igazi tettesek, ahogy a tanú fogalmazott, „drasztikusabbak” voltak. Mindez a bizonytalanság azonban nem volt elég ahhoz sem, hogy a bírónak legalább szemernyi kétsége támadjon.

Alibik

A vád és a bíró is elismerte, hogy mindkét megvádolt fiatalembernek hitelt érdemlő alibije volt - a késő éjszakai órákig, de mivel azt – egyébként Budapest sok százezer más polgárához hasonlóan - nem tudták további tanúkkal igazolni, hogy akkor hajnalban éppen ők NEM VOLTAK a rablás helyszínén, ezt a vád úgy tekintette: akkor bizonyára OTT VOLTAK.

Adu Lászlóval szemben az a legfőbb “bizonyíték”, hogy miután mindenki lefeküdt aludni, ő akár ki is lopózhatott a lakásból, hogy a rablás után reggelre ugyanilyen észrevétlenül visszalopózzon. Setét Ernőt pedig azért vádolják a rablással, mert olyan pechje volt, hogy több száz kilométeres autózás után hajnalra visszaért a városba, és – bár akkor a helyszínen senki sem látta, telefonhívás vagy egyéb közvetett bizonyíték sem igazolja, hogy bárkivel megbeszélte volna, hogy odamenjen, és oka sem volt rá – akár el is követhette a rablást. Elképesztő.

Ízekre szedett vádak

A védők (Setét Ernőt dr. Baricz Tibor és dr. Zárai Aranka, Adu Lászlót Tóthné dr. Langó Margit védi – a másodfokú eljárásra készülő védelem munkájába már a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda – NEKI – is bekapcsolódott) ezek után ízekre szedték a vád állításait. Kimutatták, hogy hány hitelt érdemlő tény és életszerű megfontolás mutatja: a rendőrség kezébe ezúttal olyan személyek kerültek, akik a Keleti környékén laknak ugyan, de ezen kívül semmi más valódi bizonyíték nem szól ellenük.

Mindkét fiatalember védői képesek voltak az eljárás során tökéletesen meggyőző alibit igazolni. Mindkét vádlott környezetéből olyan személyek sora tanúskodott a bíró előtt, akik nemcsak arról az éjszakáról adtak megnyugtató képet, hanem a magukról a vádlottakról is. Setét Ernő és Adu László a “társadalomra veszélytelen”, becsületes emberek, akik egészen addig nyugodt és békés életet éltek, amíg a téves azonosítás áldozataivá nem váltak.

A védőknek egyetlen dolog “nem sikerült”: nem tudtak közvetlen, perdöntő bizonyítékot felvonultatni annak cáfolatául, hogy védenceik minden logikát és életszerű megfontolást felrúgva titokban “akár összeesküdhettek volna”, és összes ismerősüket kijátszva lemehettek volna a Keletibe, hogy kirobbantsanak egy értelmetlen hajnali dulakodást az ott tébláboló csavargókkal. Igaz, nem a védelemnek kellene cáfolni, hogy ilyesmi történt, hanem a vád képviselőinek kellene logikusan (“életszerűen”) megmagyarázni, mi értelme lett volna a két rendezett életű ember részéről ennek a hajnali akciónak.

“Általános jelenség”

A védők egyértelműen bizonyítottnak látták, hogy itt is olyasmi történt, ami “általános jelenség”: a nyomozó hatóság elhanyagolta a tények tisztázását. Egy sor bizonyítékot egyáltalán nem vizsgáltak meg, amelyeket be lehetett és be kellett volna szerezni. A védelem értetlenségét hangoztatta, hogy az ügyészség a rendőri nyomozás és a tanúk állításai nyomán maradt gyökeres ellentmondások ellenére nem adta vissza az ügyet, ehelyett a bíróságon próbálták összefoltozni a nyomozás hézagait.

HA KÉTSÉGET KIZÁRÓAN NEM BIZONYÍTOTT a bűnösség, a bíróság nem vállalhatja annak felelősségét, hogy a vádlottakat bűnösnek nyilvánítja egy ilyen súlyos ügyben – figyelmeztettek Setét Ernő és Adu László védői.

A tárgyalást végigkísérő ismerősök, a sajtó, valamint a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda jelenlévő képviselői is egyértelműen azt várták ezek után, hogy a bíróság meghajlik az érvek előtt. A két fiatalember és rokonai azonban rosszat sejtettek: egy minden valószínűség szerint téves nyomot követő eljárás áldozataiként a vádlottak máris majdnem egy éve távol élnek kisgyermekeiktől, családjuktól, és minden azon múlt, mit mond a bíró.

Sokkoló döntés

Érthető módon mindenkit sokkolt ezek után a bíró ítélete.

“A bíróságnak szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy önök és még egy harmadik személy néhány kisgyerek társaságában követte el a csoportos rablást” – mondta ki a bíró, majd gyakorlatilag pontról pontra mindenben a vádhatóságnak adott igazat, és a védelem minden komoly érvét elutasította. A bíróság ezek szerint minden kétség nélkül meggyőződött arról, hogy mindaz, amit a tárgyaláson hallhattunk Setét Ernő és Adu László életéről, környezetéről, alibijéről, valójában utólag, hamis tanúk segítségével, “összebeszéléssel” felépített színjáték volt. Irigylésre méltó a bíró önbizalma.

A bíró, bár erre semmilyen közvetlen bizonyítéka nem volt, ragaszkodott ahhoz, hogy ez a két ember (és ki tudja honnan jött, hova tűnt társaik) minden előzmény nélkül egy rablóbandát alakítottak azon a tavaly nyári hajnalon, azóta pedig folyamatosan és egyre jobban megszerveződve, emberek tucatjait bevonva hazudoznak, hogy megmeneküljenek a felelősség alól. Az őket vádlók ezzel szemben minden nehezen palástolható emberi hibájuk ellenére az igazságot és a tényeket képviselik, akár az esetleges megingató, befolyásoló “külső hatások” ellenére is.

Ha így volna, csak helyeselni lehetne a szigort. A bizonyítás alapján azonban az ítéletnek nincs szilárd alapja. Nem sokat segít két, eddig büntetlen előéletű fiatalemberen (és családjaikon), hogy a törvény által szabott minimálisan 5 év helyett 4 évet lesznek kénytelenek ülni, és nem az ügyész által indítványozott fegyházfokozatban, hanem az enyhébb börtönfokozatban. Leghamarabb két év múlva szabadulhatnak, ha a jogerős ítélet is megerősíti az első fokú ítéletet. Nagyon hosszú idő egy család életében.

Fordított logika

A bíró a védelem egyik tanúját is idézte, hogy bemutassa, miért nem maradt szemernyi kétsége sem a vádlottak bűnössége felől. Utalt arra, hogy szerinte hiteltelen a vádlottak állítása, mely szerint ők soha nem dohányoztak. (Ennek azért van jelentősége, mert a rablás sértettjei szerint a támadók tüzet kértek tőlük, mielőtt ütni kezdtek volna.) A bíró azzal érvelve nem adott hitelt a vádlottak védekezésének, hogy a tárgyaláson kiderült: Adu László élettársa otthon rendszeresen titokban cigizett szomszédasszonyaival a folyosón. A bíró szerint ez (bár elég sok családban alakul ki hasonló helyzet) arra “bizonyíték”, hogy ha egymás előtt titkolóztak, Adu László “valódi” szokásairól sem tudhatunk semmi biztosat…

Hasonló – az ítélet meghozójának hozzáállásáról árulkodó - momentum volt, amikor a bíró az útonálló jellegű csoportos rablás “bizonyítékai” közé sorolta Setét Ernő egy valóban elkövetett botlását is: a fiatalember az első rendőri igazoltatásnál egy rokona adatait adta meg, mert akkor még azt hitte, egy ötezer forintos bírságot keresnek rajta. A bíró erre a gyerekes próbálkozásra hivatkozva söpörte le a védelem érvelését, hogy a rendezett körülmények között élő Setét Ernőnek semmi szüksége nem volt a rablásra. Lám, az ötezer forintot sem akarta befizetni. Tényleg, ha valaki megpróbál megúszni egy bírságot, gengszterizmusért is elítélhető?

Az efféle apró momentumok persze valóban erősíthetnék a bíró meggyőződését egy olyan eljárásban, amelyben előbb magát a súlyos bűncselekményt rábizonyították a vádlottakra. A komoly bizonyítás HELYETT azonban ezek az utalások inkább arra utalnak, hogy a bíró mindenképpen a vádlottak bűnösségének bizonyítékait kereste, és minden részletben megtalálni is vélte.

Börtönben maradnak

A tárgyalás végének az egész eljárásra jellemző pillanatai voltak azok, amelyekben a két vádlott és védőik, már az ítélet súlya alatt, kérték, hogy legalább a másodfokú ítéletig szabadlábra kerülhessenek, mert korábbi munkahelyükön még hajlandók őket fogadni, és családjuknak szüksége volna erre a támaszra. A büntetlen előéletükre, a börtönben kapott pozitív értékelésre hivatkoztak, akár “naponta többszöri jelentkezést is vállalva”, csak ehhez a lélegzetvételhez juthassanak. Az ügyész, majd a bíró a körülmények mérlegelésének legkisebb szándékát sem mutatva azonnal a jogszabályra hivatkoztak, amely lehetővé teszi a további fogva tartást. És ha lehetővé teszi, maradjanak is bent – döntöttek.

Fellebbezés

Setét Ernő ügyvédei, Baricz Tibor és Zárai Aranka írásban is fellebbeztek az első fokon kiszabott, 4 éves szabadságvesztést kimondó ítélet ellen. Adu László jogi képviselője, Tóthné Langó Margit az első fokú tárgyaláson elmondott védőbeszéde alapján kéri az ítélet megsemmisítését vagy új eljárás indítását.

A másodfokon eljáró bíró ősszel kapta meg az ügyet. Az ügyvédek tájékoztatása szerint egy éve van az ügy elbrálására. Ha a bíró nem kívánja „elsietni” az ügyet – ami az ügyvédek tapasztalatai alapján valószínű – a jövő évnél előbb nem lesz meg a másodfokú ítélet.