A pucás fazék nyomában
De találni itt hasznos holmit is: sváb tutyit és pucás fazekat. Ám hogy némileg tisztán lássunk a forgatagban, ezért Beszprémy Katalinnal, a Népművészeti Műhely vezetőjével jártuk be a Vörösmarty teret.
Mert már az sem mindegy, hogy milyen vesszőkosárra adja a voksát az ember. Csatlakozhat egyfelől a magyar hagyományokhoz, s akkor a hántolatlan, főzetlen, természetes sötét színű vesszőkből font kosarakat és madáretetőket részesíti előnyben, vagy a puccosabb, német háziipar által átvett, polgári jellegű darabokat. Ez utóbbiak lakkozottak, csillogók, színesek, és a kosarat nemritkán tarka textillel bélelik ki. Épp olyanok, mint amikor pirospozsgás szántóvetőket képzelünk el dús, poszterszínű búzatáblák előtt.
És itt máris egy alapvető tévedést sikerül tisztázni: némileg értelmetlen népi hagyományokat követő karácsonyfadíszeket keresni a téren, figyelmeztet szakértőnk, a paraszti hagyomány és kultúra ugyanis nem ismerte a karácsonyfa-állítás izgalmát. Ez jobbára polgári szokás. De kis keresgélés után itt is találni hagyományos anyagokból készült díszeket: finomak, könnyűek, elegánsak. A szalmadíszek voltaképpen a hagyomány új és környezetbarát megközelítésének talán legtetszetősebb darabjai. Addigra viszont már leleplezzük a sváb tutyit is, ami nem más, mint gyapjúból készült cipőcske vagy papucs. Innen pedig már csak néhány lépés a szép, de értelmetlen kategóriát képviselő csuhészobrok standja.
- A csuhéból főként használati tárgyakat készítettek, lábtörlőket, papucsokat, alátéteket, a szobrok épp ezért amolyan porfogók, vagy ahogy mi mondjuk: anyagszerűtlenek - magyarázza Beszprémy Katalin. A babák vagy betlehemes játékok még a hiteles népművészeti tárgyakat képviselik, ám a nippek, vitrinbe illő csuhékompozíciók már csupán a szakmai ügyesség önigazoló termékei. Készítőik az anyag ellenében dolgoznak, még ha boszorkányos technikával is. Itt feszül a leglátványosabb ellentét a szakmai kontroll és a piaci érdek között, hiszen ki lehet rakni nemes faragású fogpiszkálóból a kölni dómot, ám ez ettől még csak puszta bravúr marad.
Fatálakból és edényekből is igen széles a választék. Jó tudni, hogy a sima felületű faholmik esztergályozottak, a rusztikusabb, egyenetlen forma pedig a kapacs hathatós segítségével készül. Az előbbi a fa finom erezetével igen tetszetős, az utóbbi viszont az eredetiség, a "kézművesség" érzetét kölcsönzi. Bár ezért is viszonylagos, hiszen könnyen meglehet, hogy a vérmagyar fatálat egy kínai futószalagról vették le. A japánok és a kínaiak ugyanis imádják fölvásárolni az egyedi darabokat, majd otthon a megfelelő szoftver és némi tőke segítségével máris sorozatgyártásba kezdenek. Bár szinte kizárt, hogy a téren is találunk efféle holmit, nem árt egynémely tál alját is megnézni, hátha ott lapul a leleplező Made in China felirat. Mint ahogy elkél az egészséges gyanakvás a pelenkaöltésekkel összevarrt nemeztarisznyákkal szemben is, hiszen valamirevaló kézműves eleve olyan formát talál ki, amely öltés nélkül is kigyúrható a gyapjúból. Ráadásul a varrásnál az anyag meg is gyengül, tehát egy esős délután épp ott nyílik majd ketté.
Általános jó tanács, hogy a népi hagyományt követő, értékes darabokra az egyszerűség jellemző. Ami tehát nem jött be Jósika Miklósnak, az itt nagyon is nyerő lehet: kevés szín, visszafogott díszítések, kecses formák. A pucás fazék például a paraszti lelemény és a magyar gasztronómia különleges és egyedi találkozása: a fazék közepéből kiálló karóra húzták fel a csirkét, amelynek így a belseje is ropogósra sülhetett. Aki már evett nyúlósabb állagú grillcsirkét, az első pillantásra szívébe zárhatja az igényesen formált darabot.
És még valami, amit ne hagyjunk ki. Mihalkó Gyula nagyapja 1925-ben ültette térdére gyermekét, s avatta be a merinói bárány gyapjából készülő kalapkészítés rejtelmeibe. Az elvetett mag szinte azonnal kicsírázott, s ami belőle sarjadt, azt nem győzte le semmi: se történelem, se divat. Mihalkó Gyula ma az egyetlen magyar kalapkészítő-mester, akinek munkáit simogatva szinte azonnal átérzi az ember: a merinói bárány finomabb szőre bizony kenterbe veri a rackáét. A készítés számtalan fázisa során pedig szinte csak egyetlen alapelvet kell szem előtt tartani: az anyaggal előbb úgy bánunk, mint egy kézhez álló menyecskével, majd amikor már megszokott mellettünk, már gyúrhatjuk, csapdoshatjuk keményen. Az így készült kalap esőben, hóban is kalap marad. S ez már azért is kimondhatatlan érték, mert a hasonló receptet követő házasságról ezt már aligha mondhatjuk el.
