Így viszont lassan megszokjuk, hogy a beállványozott műemlékbe fedett folyosón át vezet az út: hosszú évek óta így védik ki a föntről potyogó kődíszeket. Mint ahogy lassan ahhoz is hozzászokunk, hogy a költségvetés készítésekor mindig kiderül, a templom rekonstrukciójára a tervezettnél kevesebb pénz jut. Esetleg még annál is kevesebb.

Az elmúlt két évben volt néhány pillanat, amikor a kulturális tárca tiszta helyzetet teremthetett volna. Akkor, amikor az esztergomi érsek levélben fejezte ki sajnálkozását, hogy az egyháznak semmilyen formában nem áll módjában támogatni a felújítást; majd később, amikor kiderült, hogy az államnak a bejelentett "néhány százmilliónál" valamivel többet, konkrétan hatmilliárd forintot kell erre a munkára fordítania. Talán jobb lett volna, ha ilyenkor van valahol valaki, aki meri vállalni a harangok elnémítását. Mert egyrészről érthető, hogy a mindenkori balliberális kormány - akár felelőtlen ígéretek árán is - szeretne végre szabadulni a katolikus egyház mindenkori rosszalló tekintetétől. Másrészről azonban ez az eset alkalmas lett volna arra, hogy megteremtse egy újfajta együttműködés alapjait.

Mára egyértelművé vált ugyanis: az állam egyszerűen képtelen méltó állapotban megtartani, pláne ésszerű határidőkön belül felújítani a legnagyobb, legértékesebb műemlékeket. Beszédes tény, hogy az a 150 millió forint, amelyet most a Mátyás-templom rekonstrukciójától elvontak, a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely kínkeservesen is alig haladó megújítására kellett. Ugyanez a helyzet az oly szép szavakkal fölvezetett kastélyprogrammal - tessék csak megnézni Fertődöt, ahol eddig a homlokzat egyik oldalának kifestésére futotta -, vagy éppen a budai Vár rendbetételének programjával. Az előző ciklusban volt koncepció, tervpályázat, eredmény, aztán valahogy még mindig torzó a Sándor-palotával átellenben árválkodó világháborús rom.

A költségvetési maradékelvtől ennél nagyobb eredményeket nem is lehet várni. A szétcincált, minden szavazással csak lejjebb szorított büdzséből látványos, a nemzeti büszkeséget oly pompásan simogató felújításokra nem telik. Annyi pénzből, amennyit mai lehetőségei mellett az állam az épített értékeire fordítani képes, legfeljebb a veszélyelhárítást lehet finanszírozni - az omló műemlék legalább ne tegyen kárt az emberben.

Más kérdés, hogy ilyen helyzetben megéri-e újra és újra bejelenteni, sajtótájékoztatni, diadalittasan világgá kürtölni a terveket. Talán célszerűbb lenne beismerni, hogy nincs pénz, és tudatosítani az emberekben, hogy együttes akarat és áldozatvállalás nélkül nem is lesz. Világossá tenni, hogy a közös kincs romlásra van ítélve közös tett nélkül. Ennek kinyilvánítására pedig több mód is kínálkozna. Egyrészt ott a bevált brit módszer, a szerencsejáték-alap, amely a lottózók önkéntes "adójából" fordít jelentős összegeket a kulturális örökség megóvására. Másrészt építeni lehetne végre a civil energiákra is: az önkéntes munkára, a fölajánlásokra. Netán az "egy százalékra". Ha az állam egyszer kiemelt civil céllá avatná például a Mátyás-templom felújítását, talán a katolikus egyháznak szánt adóforintokból is jutna valamennyi a rekonstrukcióra.

Erre azonban egyelőre semmi remény. Fennen hangoztatjuk, hogy minden rendben, közben a meghúzott nadrágszíjtól már alig kapunk levegőt. A harangok is szólnak, ahogy kell.