Irán foggal-körömmel ragaszkodik „természetes jogához” békés célúnak beállított atomprogramja folytatására, míg az öt állandó ENSZ-hatalom (plusz Németország) a kísérletek folytatását szankciók meghozatalával büntetné.

A felek lassan két éve puhítják egymást, minden kézzelfogható, konkrét megegyezés kialkudása nélkül. Irán eddig sikerrel „hárított” minden nyugati, egyre tanácstalanabbnak, már-már kétségbeesettnek tűnő próbálkozást, követelést, felajánlást. 

De miért is a nagy „felhajtás” Irán körül, amikor Kim Dzsong Il Észak-Koreája – amely három éve az atomsorompó-egyezményt egyoldalúan felrúgva kiutasította a NAÜ ellenőreit – dacolt a világgal kísérleti atomrobbantásával? A válasz egyszerű, miközben rendkívül bonyolult is egyben.

Az egész Iránnal kapcsolatos, az érdeklődés fókuszában álló problémahalmaznak a perzsa állam „nuklearizációja” csak az egyik, bár legexponáltabb anomáliája. Amiért azonban az (esetleges) atomfegyver-képesség ezek közül mégis a legfontosabb, annak oka, hogy minden más politikai következmény e fejleményből táplálkozik – ráadásul Iránon messze túlmutat. Az arab Közel-Kelet, illetve tágabban az egész muzulmán világ jövőbeni sorsáról, útválasztásáról van ugyanis szó. A tét óriási, tárgya pedig nem más, mint amit angolszász elemzők csak a szívekért és elmékért („hearts and minds”, értsd: a tömegek támogatása és jóindulata elnyeréséért) folytatott küzdelemként ábrázolnak. 

A ’79-es iráni iszlám forradalom dicsőségét hirdető, hagyományait vaskos demagógiával újjáélesztő Mahmud Ahmadinezsad elnök a muzulmán tömegekhez az iráni védjegyű politikai iszlám populista nyelvén szól, függetlenül attól, hogy iráni síiták vagy „kívülálló” szunniták. A forradalom „exportjának” következetes igénye Irán részéről egyáltalán nem újdonság, „modern marketingtermékként” kritikus jelentőségűvé azonban egyetlen tényező emeli. Ez pedig a neokonzervativizmus nevű ideológiai csapásirány, amelynek gyakorlatba való átültetését prominens republikánus főideológusok emelték be az USA stratégiai célkitűzései közé.

A kísérlet Irakkal kezdődött, és most is akadnak olyanok, akik szerint a szabadságeszme terjesztésében annak ellenére tovább kell lépni, hogy az első széria prototípusa is meglehetősen vegyes következményekkel járt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy felelős kormányzati tényezők jelenleg teljességgel kivitelezhetetlennek tartanak egy erőszakos, kívülről levezényelt iráni rezsimváltást. Ezen a ponton válik tehát nyilvánvalóvá az érdekkonfliktus, amely az Egyesült Államokat (képletesen a szabad világot) Iránnal szembeállítja. 

Iránnak több „jó” oka van arra, hogy atomfegyvert szerezzen. Ezek között talán első helyen említendő a rezsim önvédelme a külső „beavatkozásoktól”. Nem biztos, hogy számításuk teljesen irracionális az USA megbízhatatlansággal vádolt politikájának tükrében. De számos más előnnyel biztatja őket az „iszlám bomba” megléte. Még ha jóhiszeműen feltételezzük is, hogy a tűrhetetlen retorikában megnyilvánuló fenyegetést („Letörölni Izraelt a világtérképről!”) nem váltaná be Irán, zsarolási potenciálja ez esetben is százszázalékos. Iránt jelenleg a szélesebb Közel-Kelet teljes körű dominanciája, befolyási övezete fokozatos kiterjesztése köti le. Ez nyilvánult meg az idei izraeli–libanoni háborúban, amelynek során a Hezbollah aktív fegyverszállítójaként és a milícia felkészítésében játszott aktív szerepet. És ezt láthatjuk Irakban is, ahol a síita fegyveres csoportok-pártok némi túlzással Irán „kegyéből” működnek.

Amerika iraki állam- és demokráciaépítési kísérlete mind politikai, mind pedig szimbolikus vonatkozásban döntő kimenetelű az Irán–Amerika harc szempontjából is. Jelenleg a nyugat erői az iraki terepen vesztésre állnak. Az amerikai kormányzati sikerpropaganda ellenére a demokratikus intézményrendszer rendkívül gyenge, az ország a szétesés határán áll, a kvázi-polgárháború napról napra nagyobb fordulatszámon pörög.