Ha valaki most azt mondja, hogy szépen kidolgozott tervek, impozáns egyeztetések nélkül ugrott neki a kormányzat az egészségügyi reformnak is, igaza lesz. Tényleg nem sokat gyúrták egymást a szakemberek. Úgy tíz évig. Ebben a műfajban ez a minimum. És van benne még vagy negyed évszázadnyi anyag.

Addig meg élhetnénk így, mint ma: ha eltaláljuk, kinek kell borravalózni és mennyit, bizakodással várhatjuk a nagyvizitet; ha jó helyre születtünk, talán még enélkül is meggyógyulunk, ha nem, kiüríthetjük a bankautomatát a műtőasztalra, akkor sem biztos a kegyelem. Épp a legkínosabb állapotunk, a betegség kényszerít bele a legnagyobb kiszolgáltatottság szerencsekerekébe, az egészségügybe. Nem igaz, hogy ezt a rendszert csak jól fel kell tőkésíteni, és minden rendben lesz vele, ahogy az orvosok és politikai támogatóik szokták mondani. Hogy tehát nincs szükség rendszerváltásra, csak pénzre.

A kormány most a másik végpontról indul: nekifutásból operál. Már most látszik, eleinte minden rosszabb lesz... Amikor kinyitják a beteget, ritkán gusztusos a látvány. Mindazonáltal a jajveszékelés most mégsem a beteg állapotának szól, hanem a politikai pozíciók erősítését szolgálja.

A Fidesz alapállítása, amely szerint az egészségügy nem üzlet, egy tiszta üzenetet közvetíthet. Azt, hogy nem tűrhető, ha a szegények nem jutnak tisztességes ellátáshoz. Vagyis a jelenlegi helyzet. Ebből a pozícióból tehát nem lehet tisztán támadni a reformot. Helyette jön a gyalázkodás: hogy lopná a liberális holdudvar és a szocialista klientúra az ingatlanokat, a nagy üzleteket. Pedig hát, aki akarta, lophatta eddig is, mindkét oldalról. Most élőláncolnak a sorvadó kórház mellett, miközben nyilvánvaló, hogy ostobaság a nyugat-európai átlagnál jóval nagyobb kapacitásokat fenntartani, szükségképpen sokkal alacsonyabb színvonalon, mint például Bécsben. Rengeteg ágyon, sok rendes orvos mellett senki nem gyógyul úgy, ahogy tehetné. El sem tudjuk képzelni, mi telne orvosainktól normális viszonyok között. Különös, hogy a végveszélyt hirdető kórházak, látván egykori kollégájuk miniszteri szintű elszántságát, sorra jelentik be, hogy kisebb stábbal is ellennének. Csodák csodája, hogy mintegy ötezer ágyat már kitoltak a pavilonokból, és még vállalnának többet is.

Ne politikai lobbik döntsék el az egészségügy szerkezetének átalakítását, csapják oda az orvosok nyílt levelekben. Hát ki? Ameddig a politika nem mozdult, fel nem merült, hogy itt túlkapacitások is vannak.

Megmozdult tehát a rendszer, az öngyógyítás mechanizmusai is működni kezdenek. A rengeteg jaj és veszékelés közepette valami egészséges is felbukkanni látszik a szülőcsatorna végén. Ha valamiből komoly gond adódhat, az nem is a reform maga, hanem az, hogy közben az operáló csapatot is folyvást röntgenezik, forgatják - vagyis folyik a központi közigazgatás átszervezése. És ők maguk is egyszerre húzzák a beteg fogát, kezelik a sérvét, ápolják visszereit. Az előző miniszter, Rácz Jenő ezért szólt oda a minap utódjának: - Egy rendszeren belül csak annyi paramétert lehet változtatni, amennyinek egymásra hatását képesek vagyunk nyomon követni.

Ezen mintha túlszaladtak volna. Mint rendszerváltáskor szokásos.