Kicsi már, savanyú már, viszont kétségkívül a miénk.

A miénk?

Elég csak egy telefon az Üllői úti klubházba, az évtizedek óta ott dolgozókhoz - igen, ők még látták Torgyánt! -, hogy az előbbi, álnaiv felvetésünk nyomán kikacagjuk önnönmagunkat: az aktuális elnökökön és haszonlesőkön kívül a Ferencváros hozzávetőleg senkié már. A "fél ország fradista" szólamot lazán átlényegíthetjük a "Magyarországon nagyjából ezerhatszáztizennyolc ember fradista" konklúzióra: például azért, mert eleddig ennyi mozgóképes polgár vásárolta meg a tizenkétezer forintos klubtagságit. Meg kell a szívnek szakadni, mondják nagyon komolyan aggódó emberek itt-ott, hozzátéve, hogy jaj, mi lesz a klubbal, erre minősített többségben legföljebb a még éppen járni tudó korosztály baktat el a székházba, mintegy nyugdíjának hatodát otthagyva az életmentőnek nyilvánított tagságiért. Hát, igen. Ők azt hallották, pontosabban: ők csak azt hallották meg a történetből, hogy a hitelezők már letették az arcukat a küszöbre, és a zord végrehajtók Springer bácsi szobrát is vinnék lassan a kapu mögül, mintegy értéktárgyak behajtása végett. S ha már ez így alakult, és még a Kinizsi-időben is jobb volt, akkor ezek az édes apók nem csupán az erkölcsös, erős, egyetértéses címert puszilgatva fohászkodnak az Úrhoz az esti Híradó után, hanem az orvos határozott utasítása ellenére tömegközlekedési eszközre pattannak, és elbotorkálnak az Üllői út 129.-be. Eh, micsoda generáció! Még kezicsókolommal köszön, és meghatódik a kedvességtől, hogy a tizenkét rongy perkálása alatt fáradt végtagját kiengedheti az irodában. Én még, kisztihand, Albertet is láttam. Tudom, Karcsi bácsi. És most megyek is már, kisztihand, mert az asszony leveri a derekamat. Egyébként pedig a Flóri oda, a Nagyvárad téri kapuba rúgta azt, amikor.

Mikor is?

Hozzávetőleg a mostani elnöknek éppen akkoriban kezdtek kinőni a tejfogai, de ez mindegy is. Komoly ember elnökökkel, számokkal, adatokkal, egyebekkel nem foglalkozik többé, emellett könnyfolyatását is hanyagolja: ez már nem sport, ez már nem teljesítmény, hanem tőzsdei hírek, paragrafuslovagok háborúja meg kis magyar tragikomédia társadalmi-üzleti-politikai viszonylatban. És az van még, hogy ha itt föl lehetett venni két év alatt százmilliót is játékosilag, s a szerződéseket természetes személyek kézjegyükkel látták el, akkor aztán különösen, hm, átvertnek érezhetjük ezeket a flórizó, tiszta lelkű bácsikat, akik e pillanatban a sarokba vannak szorítva otthon, feleség által: Hová lett az a tizenkétezer, Karcsikám? He? Ilyen árak mellett? Ekkora áremeléseknél? Most miből fogjuk megvenni a szívgyógyszeredet? És miből csináltatjuk meg a meglazult protézisedet?

Egyik olvasóm nemrégiben megkérdezte tőlem - a másik mostanában eltűnt, talán megbetegedett? -, hogy mit gondolok, hogy’ van ez az egész. Reflexiómban rámutattam, hogy anno ilyesmiknél (kizárás, pénzszórás, permanens vezetetlenség) heves vérmérsékletű szurkolói csoportok lebontották volna kicsinyt az MLSZ-székházat, hogy aztán a dózsás rendőrök az FTC épületéből is evakuálják a felelőtlen vezetőket, mert a kemény mag a földszinten már elfoglalta a portát. Miként a régi, szép időkben, amikor nem FTC-szurkolóként halálfélelmem volt néhány metróaluljáróban, mert annyian és úgy jöttek... Hej, azok a pazar tömegverekedések, azok a betört kirakatok! Ma semmi nem van úgy. Szétverni az Üllői utat? Korszerűtlen. Szétverni a tévészékházat: na, az már igen!

Jó, jó, mondta erre az egyik olvasóm, de mégis mit gondolok, hogy’ van ez az egész. Hát úgy van, válaszoltam, hogy nálunk futballszakmailag körülbelül harmincéves lemaradás van, és ezt a szurkolók is észrevették. Azóta a futballmérkőzéseket kábelen nézzük.