Egy évtizeddel ezelőtt nyílt meg Budapesten a Duna Plaza és a Pólus Center, benne az első Tesco hipermarket. Azóta már csaknem egymillió négyzetméternyi bevásárlóközpont épült Magyarországon. Ez a tíz év megrengette a hazai kereskedelmet, jóformán mindent megváltoztatott, az egykori hősök közül sokan már régen lehúzták a rolót, többen pedig a szemünk előtt múlnak ki végelgyengülésben.

Mintha ide is becsapott volna egy meteorit, csak kicsit lassabban pusztultak el a kereskedelmi dinoszauruszok. Tíz-tizenöt éve még sci-fi regénybe illő mondat lett volna, hogy a Skála és a Centrum áruházak bezárnak, és helyükön kínai üzletek nyílnak. Ma már meg sem lepődünk ezen.

A változások gyorsaságát az jellemzi a leginkább, hogy a plázaláz hajnalán az üzletközpontokba költöző nagy kereskedőcégek közül is sokan bedobták mára a törülközőt. A bevásárlóközpontok csak a színpadot adják a kereskedelmi drámához, a főszereplők folyamatosan cserélődnek. Az első centerek nagy bérlői között ott volt például a Keravill, a Murányi és a Herta, vagy a Giacomelli és a Standa. Mi maradt belőlük? Egy reklámszatyor a szekrény mélyén. Az őket üldözők is hamarosan üldözöttekké válhatnak. A hagyományos nagy mozikat elsöprő multiplexek egymást falták fel. Nem volt a túlélés garanciája, ha valaki bevásárlóközpontba költözött, mint ahogy önmagában a plázaépítés sem bizonyult a profit biztosítékának.

A magyar kereskedelem regényének itt legfeljebb a tartalomjegyzékét villanthatjuk fel, de a kéziratot nem is érdemes lezárni, hiszen holnap újra csak valósággá válhat a ma még lehetetlen. A bevásárlóközpontok tovább keresik a megmaradt lehetőségeket, most éppen egy kábelgyár épületét lakta be az Újbuda Center, jövőre pedig az egykori Ügető helyén köröznek majd parkolót kereső autók a lovak helyett.

Az egykor tátott szájjal csodált bécsi Shopping City Süd helyét átvették a budaörsi óriás áruházak. Kiderült, mikor a legértékesebb a magyar szántó: ha sztráda közelében van, és a vásárlók hadát elnyelő, nagy fehér dobozok építhetők rajta.