Havi 18 ezer forintból  akkor sem lehet megélni, ha keleti szomszédunkban az árak messze elmaradnak a mieinktől. Az Észak-Alföldi Sajtóklub szervezésében a napokban ukrajnai tanulmányúton járva azt tapasztaltam: nagyjából ennyit keresnek Kárpátalján az újságírók is, ennél fogva alaposan rászorulnak az alkalmi munkára.

Többen magyarországi médiumoknak tudósítanak, s ezzel - ottani viszonylatban - nagyon szépen keresnek. Mások hetente egy nap szabadnapot kapnak arra a célra, hogy fizetésüket - amely egyébként a rezsi kifizetésére sem elegendő - kiegészíthessék alkalmi munkával, gombaárusítással vagy határjárással. Az ungvári székhelyű Kárpátaljai Magyar Állami Televízió és Rádió Társaságnál összesen 267-en dolgoznak, ezen belül a korábban még 18 fős, 1974-ben alakult magyar szerkesztőség ma már mindössze csak hat tagot számlál. De a bérüket legalább minden hónapban megkapják rendszeresen, Ukrajnában ugyanis is törvény született arról: börtön jár annak azon állami intézmények vezetőinek, akik nem fizetik ki a béreket.

A többségében ukránok lakta Kárpátalja magyar nyelvű sajtója - legalábbis a mennyiségi mutatókat tekintve - jelenleg elég szegényesnek tűnik. A mintegy 150-200 ezer fős magyarságnak van egy megyei napilapja, amelyik ma már valójában kettő: az egyik a régi, úgynevezett „zöld” Kárpáti Igaz Szó, a másik az abból kivált új, „fekete” Kárpáti Igaz Szó. De anyagi okok miatt mindkettő hetente csak háromszor jelenik meg, az előfizetőik száma pedig összesen alig haladja meg a tízezret. Ezen kívül a jelentősebb sajtótermékek között megemlíthető a Beregi Hírlap nevű járási lap, valamint az on-line felülettel is rendelkező Bereginfó, a Kárpátalja és a Kárpátaljai Krónika című hetilap. Nem túl sok ahhoz képest, hogy az 1920-as években - amikor ez a régió Csehszlovákiához tartozott - huszonkét magyar nyelvű újságot adtak ki, sőt egy-egy magyar napilap működött Ungváron és Munkácson is. Igaz, akkoriban összesen mintegy hatvan lap jelent meg Kárpátalján, amelyek között volt tíz-tíz ruszin és orosz, sőt létezett öt héber, négy cseh és kettő ukrán nyelvű újság is.

A kárpátaljai magyarok több mint hetven százaléka a magyar határtól legfeljebb húsz kilométeres távolságra él, így sokan a magyarországi televíziókból és rádiókból tájékozódnak. Kulin Zoltántól, a Kárpátaljai Magyar Állami Televízió és Rádió Társaság vezérigazgató-helyettesétől megtudtam: az állami televízióban naponta tíz perc magyar nyelvű hírműsort adnak, valamint heti két magazinműsort sugároznak harminc percben, de a műsorok kezdési időpontja sajnos folyamatosan változik, s emiatt sok nézőt veszítenek. A társaságnál a magyaron kívül van szlovák, német és román szerkesztőség is, de a főműsoridő ötven százaléka természetesen „hazai”, azaz ukrán nyelvű produkció. Igaz, ezt a százalékos arányt az ukránok igyekeznek följebb tornászni: döntést hoztak például arról, hogy a kisebbségi műsorokat vagy feliratozni, vagy pedig szinkronizálni kell ukránul. A kisebbségek megütközéssel fogadták a rendelkezést, elvégre mi értelme és haszna van egy olyan nemzetiségi adásnak, amelyet ukrán nyelvre szinkronizálnak? Igaz, Kárpátalján, amely a huszadik században öt különböző államhoz (Osztrák-Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Magyarország, Szovjetunió és Ukrajna) tartozott, ma már elég nehéz a lakosságot meglepni bármivel. A jelenlegi ungvári polgármesternek például priusza van, és nyolc éve még nem is ukrán, hanem szlovák állampolgár volt. Ennek ellenére ma Ungvár első embere.
Ukrajna az efféle képtelenségek színes hazája.

Janukovics elnöksége idején döntés született arról, hogy a Kárpátaljai Magyar Állami Televízió és Rádió Társaságnak mindennap  13 óráig jelentést kellett leadnia Kijevbe arról, hogy aznap hányszor, mikor és hol szerepeltetik az államfőt, de szigorúan tilos volt számukra, hogy az elnök riválisáról, Juscsenkóról hírt adjanak. Kulin Zoltán azt mondja, hogy mára ez megváltozott, a nagypolitika nem kér tőlük efféle jelentéseket, nem is nagyon szól bele a műsorpolitikájukba, de elegendő pénzt sem ad a működésre. Nagy kérdés, hogy mi a jobb: szigorú állami felügyelettel ugyan, de működni, vagy az állami támogatás hiányában lassan elsorvadni. „Kiszállásra” - ahogy ők mondják - nincs pénz: ha a magyar szerkesztőség Ungváron kívül akar forgatni, akkor saját pénzből fedezik a költségeket. A társaságnál havonta összesen mintegy 67 ezer hrivnyát fizetnek ki 276 embernek, ami átlagosan mintegy 10 ezer forint. Ez azt jelenti, hogy a magyar szerkesztőség alaposan rá van szorulva az anyaországból érkező támogatásokra. A Duna televíziótól komplett stúdiódíszletet kaptak, amelyet a Duna tévések ráadásul ingyen szereltek föl.

Ha az ungvári magyar tévéseknek lenne pénzük kiszállásra, akkor hihetetlen mélységű szociografikus anyagokat forgathatnának Kárpátalján. Utunk során több helyen azt tapasztaltuk, hogy az asszonyok a patakban mosnak. De az egyik faluban láttunk egy lányt, aki még csak nem is a patakban, hanem a ház előtti árokban öblögette és áztatta a mosnivalót. Ennek az az oka, hogy sok helyen nincs áram, nincs vezetékes víz, s persze nincsen pénz mosóporra. A hegyvidéken nehezen terem meg bármi a krumplin, a babon és a káposztán kívül, úgyhogy ez a három zöldség a kistelepülési lakosság fő tápláléka. Ennek azért van jelentősége, mert a magyarság hetvenöt százaléka is ilyen kistelepülésen él, állandó létbizonytalanság közepette. Sok háznál tartanak tehenet és kecskét a tejéért, s az emberek gyakran járják az erdőt gombáért és áfonyáért - a lakosság igyekszik saját maga megtermelni a napi betevőt, az erdei gombát és áfonyát ráadásul jó pénzért el lehet adni a városi piacokon odaát és ideát egyaránt. A kisebb falvak boltjaiban leginkább a cukor és az élesztő fogy, vagyis az otthon főzött szesz két fő alapanyaga. Napközben, s már délelőttönként is sok részeg embert látni. A helyiek azt mondják, nemcsak a férfiak, de a nők között is sok az alkoholbeteg.
- Másképp ki lehetne bírni Ukrajnát? - kérdezik.
S legalább nevetnek is rajta.