Olvasói levelek
Nemzet és gyász
Éltem az Aranycsapat fénykorában, s tudom, mekkora "hangulatjavító" szerepet töltöttek be azokban a fránya években. Tízszer annyi, százszor annyi embernek szereztek örömet, adtak valamiféle nemzeti elégtételt néhány évvel egy vesztes háború után, mint ahányan ott árválkodtak a stadion lelátóin december 9-én. Mindig úgy hittem, hogy ha egyszer ez a különlegesen népszerű, elbűvölően kedves, vagány kispesti proli fiú (és futballművész) egyszer meghal, százezrek kísérik majd a temetőbe. Hogyan lehet, hogy pár ezren búcsúztatták a legnépszerűbbnek tartott magyart?
Talán ha nincs a temetés körül ez a gigantománia. Ha nincs nemzeti gyász, félárbocra eresztett nemzeti lobogó, ha nincs ágyútalp és katonai pompa, Bazilika és Koltai-féle szuperprodukció, mindaz, ami a halott lényétől éppoly távoli és idegen, mint azoktól a még élő kortársaktól, öreg melósoktól, akik 50-60 éve a lelátókat megtöltötték, akiknek fiatalságát bearanyozta, normarendezésektől agyongyötört hétköznapjai után vasárnap délutánjaikat földerítette Puskásnak és társainak pompás játéka. Talán ha bensőségesebb a szertartás, ha nem lengi be némi jobboldali kisajátítás és sandaság, akkor azok a fent említett öreg prolik, fiaikkal és unokáikkal sok százezren búcsúznak el mindnyájuk Öcsijétől.
Az ágyútalpról, a katonai díszpompáról külön szólnék. Amikor a Kispestből Honvéddá átminősített csapat tagjai a sztálini korban Farkas Mihálytól katonai rangot kaptak, már akkor is operettbe illő fejlemény volt (lásd: "száguldó őrnagy"), ám ez a dandártábornokká, vagy mivé való előléptetés 2006-ban - rossz tréfa.
Fencsik Flóra
Budapest
Felvetődött bennem a kérdés a december 11-i Sportoldal címe láttán: kihez vagy mihez volt méltatlan a búcsú? Puskáshoz nem, mert olyan temetést kapott, amilyenben az elmúlt ötven évben (az újratemetett '56-os hősöket nem számítva) csak két embernek volt része: Kádár Jánosnak és Antall Józsefnek. A sporthoz sem, mert sportoló ilyen nagy temetést még nem kapott hazánkban, Gerevich Aladár vagy Papp Laci sem.
Az elmarasztalás nyilvánvalóan a magyar közönségnek szól, hiszen csupán pár ezren foglaltak helyet a lelátókon. Pedig épp ezzel bizonyította a sportszerető magyar közönség a helyes arányérzékét. Azt, hogy bármilyen kiváló labdarúgó volt is Puskás Ferenc, túlzott volt az a felhajtás, amivel búcsúztatták. Erről persze ő mit sem tehet, mert egész életében megmaradt annak a vagány, kispesti srácnak, akinek indult. Nem szédítette meg a népszerűség, nem tagadta meg a régi barátokat, szíve és zsebe mindig nyitva volt. Biztos vagyok abban, hogy amikor az elysiumi mezőkön sétálgatva le-letekintett Budapestre, ezt gondolta: ejnye, gyerekek, hát nincs jobb dolgotok annál, hogy ekkora zrít csaptok körülöttem?
Dr. Del Medico Imre
Budapest
"Bántóan kevés, alig néhány ezer ember jelent meg Puskás Ferencnek, a nemzet halottjának monumentálisra tervezett búcsúztatásán" - írják a december 11-i címlapon. Hogy ő volt a legismertebb magyar? Hát ez bizony a világ szégyene és a sajtóé, amely talmi értékeket terjeszt. Meg persze, azé az egykori politikai rendszeré, amely a focicirkusszal kábította a népet, hogy az kevésbé zúgolódjék a kifosztó, elnyomó politika ellen. És külön szégyene a sajtónak, hogy egyesek a legismertebb magyart még ma is mindjárt a legnagyobb magyarnak kiálthatták ki. Miért kellett hát akkor őt a nemzet halottjának nyilvánítani, nemzeti gyásznapot elrendelni, miért kellett neki akkora gyászszertartást rendezni, mint Rákóczi újratemetése óta senkinek? Nyilván azért, mert a mindkét oldali politikus urak és hölgyek sütkérezni akartak az ő dicsőségében, az ő dicsfényéből visszaverődő visszfényben. Hát, ez nem jött be!
Válas György
Budapest
Folyót a hajóhoz?
Kun István írása (Navigare, navigare 2., november 24.) újra feleleveníti azt a szemléletet, mely a folyóinkban pusztán vízi utat lát. A szerző úgy véli, az ország versenyképességét növelné folyóink szállítókapacitásának nagyobb mértékű használata. A folyami hajózás fejlesztését pedig oly egyszerűnek képzeli, mint egy útépítést. Lehet-e a Dunát és Tiszát tovább terhelni mederkotrással, csatornák, gátak és sarkantyúk építésével? Származna-e nemzetgazdasági előny ezen beavatkozásokból? Erre kereste a WWF Magyarország a választ nemrég elkészült tanulmányában.
Egyértelmű, hogy szükség van olcsó és környezetbarát szállítási módokra. Ezen szempontok alapján a vízi- és a vasúti szállítás lekörözi társait. A tanulmányok többsége ezt a kétfajta szállítási módot az emisz-szió és energiafelhasználás alapján egyformán környezetbarátnak értékeli. Ám míg a vasútvonal fejlesztése csak a sínpár közvetlen környezetében igényel élőhely-átalakítást, a hajóút biztosításához szükséges folyószabályozások messze ható ökológiai kárt okoznak a folyóban és árterében.
Az effajta beavatkozások nemcsak az élővilágot, hanem a folyó mentén élő embert közvetlenül is veszélyeztetik a hal-, az erdő- és a mezőgazdálkodáson, mi több, az ivóvízkészleteken keresztül. A Duna mentén az ártéri növényzettel fedett területek felszín alatti vízkészleteinek nagy része ma még jelentősebb kezelés nélkül iható, komoly költséget megtakarítva ezzel. Azonban újabb szabályozási művek építése esetén a mögöttük lerakódó iszap rontja az ivóvíz minőségét. A meder túlkotrása pedig megsértheti az ivóvízbázis természetes szűrőrétegét, így a vízbázis szennyezésre érzékenyebb lesz. A rosszabb minőségű ivóvíz tisztítása nagyságrendekkel nagyobb költségeket emésztene fel.
A durva folyószabályozási beavatkozások természeti károkat is okoznak. A keresztgátak a halak vándorlásának gátat szabnak, a fölöttük felduzzasztott medencékben pedig állóvízi körülményeket alakítanak ki. Ezzel megszűnnek a természetes folyóvízhez alkalmazkodott élőlények életfeltételei. A hajózáshoz szükséges mederszűkítések növelhetik az árvízszintet. A kavics- és homokkotrásokkal a halívóhelyeket teszik tönkre, pedig a halászok és horgászok már régóta panaszkodnak a csökkenő halállományra. A kotrások további károkat okoznak azzal, hogy súlyosbítják a medermélyülést, amely a folyó menti területek talajvíz szintjének süllyedésével jár. Ha ezeket a környezeti károkat is meg kellene téríteni, akkor lehetséges, hogy nem lenne olyan kifizetődő a vízi szállítás.
A dunai, a tiszai hajózás további fejlesztése során a folyók természetes adottságaiból eredő előnyök kihasználására kellene inkább törekedni, a mindenáron való túlszabályozás helyett.
Figeczky Gábor
WWF Magyarország
