jogfilozófus

Szerkezetében és tartalmában híven követi, illetve tovább bontja az 1948-ban elfogadott dokumentumot, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. 1988-ban, ez utóbbi elfogadásának 40. évfordulóján számos megemlékezés zajlott le - derűlátó hangulatban. Ezt akkor megalapozták (a most 75. születésnapját ünneplő) Gorbacsov doktrínái a glasznosztyról és a peresztrojkáról, valamint az enyhülés érzékelhető jelei különösen a "béketábornak" a - huntingtoni értelembe vett - Nyugathoz tartozó egyes országaiban (a későbbi visegrádi országokban).

Az idei negyvenéves évfordulóra azonban árnyat vetnek a terrorizmus elleni háború emlékei, jövőt illető balsejtelmei és vitathatatlan kudarcai. Ami pedig közelebbről a mi világunkat érinti: a Délvidéken és újabban a Felvidéken a kisebbségeket ért különféle, sokszor tettlegességig is fajuló támadások.

Sokszor hivatkoznak magyar részről a kollektív jogokra, amelyeket az "utódállamok" vonakodnak elismerni. Sokszor hangzik el az is, hogy a kisebbségvédelmi kérdésekben, a kollektív jogok ügyében nem könnyű befolyásos európai partnerekre lelni, hiszen a nagyobb "nemzetállamokat" is gyakran itt "szorítja a cipő". Márpedig Európa legnépesebb csoportja a kisebbségeké, ezek együttes létszáma a legnagyobb nemzetek lélekszámát is meghaladja. Ez vitathatatlanul sok lehetőséget magában rejtő tény, de fönnáll a veszély, hogy a magyar politikának az európai kisebbségekhez való közeledése az adott kisebbséget magában foglaló, tényleges befolyással rendelkező államokkal való viszony romlásához vezethet. (A hivatalos és a "civil diplomáciának" ezért megfelelően ki kell egészítenie egymást.)

Vitathatatlanul érzékelhető bizonyos affinitás az EU részéről a kisebbségi kérdések, a kollektív jogok iránt, de a markáns emberi jogi szabályokhoz és állásfoglalásokhoz képest ez egyelőre csak óvatos próbálkozásokban fejeződik ki. Ez tökéletesen érthető, hiszen az emberi szabadság, méltóság mint filozófiai, jogfilozófiai, etikai téma több mint 500 éves múltra tekinthet vissza az európai gondolkodásban, míg a kollektív jogok problematikája (ahogyan ma felmerül) alig 100 esztendős. Az európai szemléletben ráadásul megfigyelhető a közösségi értékektől az individuális érdekek felé való eltolódás. Az individualizmus, az egyéni szabadságjogok fokozott előtérbe kerülésének korában ráadásul nehezen is érvényesíthető mindaz az érték és érdek, amely a szellemfejlődés egy korábbi korszakának kollektivisztikus vezérlő elveire hivatkozik. Érdemes tehát - igen vázlatosan - áttekintenünk e fejlődési folyamat jellegzetes útját.

A középkorban a keresztény nemzetek közösségének eszméje (minden háború dacára) még bizonyos mértékig egységes keretbe foglalta az európai feudális társadalmakat. A humanizmus - noha még nem ateista alapokon - fokozatosan feltárta az embernek mint természeti létezőnek és mint sajátos entitásnak számos vonatkozását. A protestantizmus aztán megkettőzte az európai keresztény társadalom képzetét (a katolikusok és mi), majd a felvilágosodás tovább vitte a deszakralizáció humanizmusban gyökerező sajátos szemléletét, nem kis csapást mérve a keresztény Európa képzetére. Csakhogy mivel az ember egyszerre individuális és kollektív lény, a valahova tartozás vágyának alapvető emberi szükséglete a vallási helyett új entitást fedezett fel magának a nemzet kategóriájában. Ám ez is eróziónak indult. A XVIII. és főleg a XIX. század - mely egyúttal a nacionalizmus nagy korszaka is volt -, elhozta a társadalmak érdekek szerint való rétegződésének eszméjét majd gyakorlatát, s fokozatosan kialakultak a népképviseleti rendszerek.

A különféle eszmei és társadalmi jelenségek azonban nem váltják fel egymást éles cezúrákkal. A vitális régi sokszor együtt él a kibontakozó újjal. Sokan ma is a keresztény nemzetek közösségének tekintik Európát, és követelik például a keresztény gyökerek jelentőségének rögzítését az európai alkotmányba. Mások még mindig a nemzetté válás útján haladnak, illetve létük vezérlő elvének tekintik a nemzeti gondolatot. Megint mások a kizsákmányoltak (olykor globálisan antiglobalista) összefogásáról vizionálnak. Az európai szellemfejlődés horizontja fokozatosan beszűkül. A keresztény univerzum gondolatának dominanciáját felváltja a nemzet szűkösebb képzete, melyet fokozatosan háttérbe szorítanak a rétegérdekek törekvései.

A szellemi horizont beszűkülésének következő fázisa napjaink fokozott individualizmusa. Egy olyan individualizációs folyamat zajlott le közel ezer esztendő alatt, amelynek végkifejletére Maine, Nietzsche és mások már a XIX. században figyelmeztettek. E folyamat fontos állomása volt az utilitarista filozófia, a freudi emberkép és a behaviorista modell megszületése.

Ezenközben alapvető emberi természetünk, individuális és kollektív lényünk sajátos egyensúlya aligha változott meg. A gondolkodási formák, a fogalmi készletek végigjártak egy sajátos utat, ám mostanra készen kapott eszméink zöme inkább szorítja, mintsem kiteljesítené létünket.

Alighanem egyfajta fogalmi koloncnak tekinthető tehát a kollektív jogok kategóriája is. Természetesen itt nem a fogalom segítségével oltalmazni óhajtott értékekről van szó, hanem egy helyes gondolat helytelen kifejezéséről. Mert hiszen egy közösség mindig egyénekből áll, az egyének (történetesen) közös és többnyire egymással kapcsolatos érdekei azok, amiket helytelenül közösségieknek hívnak. Ha az embernek veleszületett és elidegeníthetetlen joga van a méltósághoz, a kulturális fejlődéshez és mindahhoz, ami a teljes értékű emberi életéhez elengedhetetlen, és ami mások méltányolható érdekeinek sérelme nélkül kielégíthető, akkor az emberi lét lényegéhez tartozó, a más emberekkel, egy sajátos közösséggel kapcsolatos érdekei is veleszületett és elidegeníthetetlen emberi jogai közé tartoznak. Ha a teljes értékű emberi élethez az intézmények alapítása, az önigazgatás kereteinek megteremtése hozzátartozik (márpedig nyilván hozzátartozik, hisz az "utódállamok" maguk is rendelkeznek ilyenekkel), akkor ezek létrehozása, működtetése, ennek támogatása nem kollektív, hanem alapvető emberi jog.

Célszerű lehetne tehát az emberi jogok fogalmának további szélesítése, mégpedig egy teljesebb, az ember individuális és kollektív vonatkozásait egyaránt magában foglaló emberkép alapján. A magyar külpolitika nem kerülheti meg, hogy a lehető legnagyobb segítséget nyújtsa a valamilyen sérelmet elszenvedett, magukat a határokon kívül magyarnak vallók számára, és hogy segítséget nyújtson a jogorvoslat nemzetközi fórumainak igénybevételéhez is. Ennek elmulasztását a szomszéd országok többségei alighanem biztatásként, mi több, a jogsértésre való felhívásként értelmeznék. A hazai kedélyeket is valószínűleg az nyugtatja meg leginkább, ha a polgárok látják, hogy a politika teszi a dolgát, nem szükséges a népi elégedetlenség kifejezése. Távlatosan azonban tudatosítani kellene a nemzetközi szervezetekben, hogy a polgári és politikai jogokról való gondolkodásban már igencsak időszerű a paradigmaváltás. Magyarán: az elidegeníthetetlen emberi szabadságjogok kategóriája nem szűkíthető le az ember pusztán individuális vonatkozásaiból levezethető szükségleteire, hanem az - emberi jelenségünk összetettségéből adódóan - magában foglalja a kollektív vonatkozásainkkal kapcsolatos valamennyi szükségletünket és érdekünket.

Az elidegeníthetetlen emberi jogok megújított, teljesebb (sok tekintetben jungi) emberkép alapján való megközelítése nem pusztán a fogalmi tisztázást mozdítja elő. Segíthet abban is, hogy a kollektív jogok kategóriájára még mindig nem kellően fogékony nemzetközi politikai közegben - az emberi jogok fogalmi készletével - hatásosabban képviseljük a kisebbségek ügyét. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya elfogadásának negyvenéves évfordulója erre is jó lehet.