Olyan, amilyennel nem a produktumot, hanem a tettet szokta honorálni az ember. Esetünkben: egy vontatott, unalmas, felettébb összecsapott filmet, amelyben viszont Horthy Miklós komplett apológiáját tárja nézői elé két és fél órában Koltay Gábor rendező.

A jobboldal látványmenedzsere ugyanabba a csapdába sétált, mint abszurd ellenpontja, Moldova György. A XX. század egy meghatározó korszakát, egy összetett társadalmi rendszert akarnak mindketten olvasókönyvszerű leegyszerűsítéssel elénk tárni: a kor névadójáról lesúrolják a kollektív emlékezet ítélete mellett az objektív történészi megítélést is. Moldova Kádár-könyvében két súlyos köteten át formálja az igazságos népvezér, a puritán kisember, a körülmények vétlen áldozatának a szobrát. Koltay rétestésztaként nyúló filmje a nemzetmentőt, a németellenes politikust, a nemes lelkű családfőt és nem utolsósorban a holokauszt által fenyegetett zsidóság utolsó mentsváraként fellépő Horthyt állítja elénk. Irtózatosan hamis mind a két kép. Céljuk csupán annak deklarálása, mit gondolnak az alkotók a jelen Magyarországáról.

Moldova legalább becsületesen jár el, nem állítja, hogy objektív képet akar festeni Kádárról. Az első sortól világos, hogy nemcsak a személyt, a korszakot is legitimálni akarja, bővebb kifejtését nyújtja a thürmeri jelszónak: "Kádár alatt jobb volt". A zsigerek felől támad Koltay is: Horthyja tépelődő, a haza üdve iránt mérhetetlenül alázatos ember, egy ellenálló, aki szociális és gazdasági csodát tett a Kárpát-medence maradékán, boldog milliók meneteltek a szebb jövő felé, mígnem mindezt a németek, majd a kommunisták tönkre nem zúzták. Stáblista, harsogó zöld, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. Elégedett bólintás - mi mindig is mondtuk.

Ez az elszánt múltfényezés mutatja a legjobban, hogy milyen könyörtelenül megosztott jelenében az ország. A nemzet önjelölt ideológusai nagy erőkkel dolgoznak a táborlegendárium megteremtésén. A Horthy-apológia alapjait már letették a Fidesz-kormány idején, amikor bombasztikus külsőségekkel szíven ütő módon másolták a letűnt Horthy-érát. A Kádár-nosztalgia táptalaja azonban a korszak kibeszéletlensége, föltáratlansága, az objektív megítélésre minduntalan ráülő aktuálpolitikai szándék.

Koltay filmjében talán az a legelgondolkodtatóbb rész, amikor a végén hosszan idéz a Horthy újratemetésén elmondott beszédekből: a néhai kormányzó menye és unokája is a megbékélésről, a múlt lezárásának szükségességéről beszélt 1993-ban, a kenderesi kúria előtt. Ha elszakadunk tértől és időtől, nem tagadhatjuk, hogy ennél bölcsebb üzenetet nem intézhettek volna a rendszerváltás zajában élő ország népéhez. Ha elszakadunk tértől és időtől, be kell vallanunk, hogy a jelszó ma aktuálisabb, mint valaha. De sem a tértől, sem az időtől nem szakadhatunk el: így azt is tisztán látjuk, hogy nem a Horthyt mindenben felmentő és piedesztálra emelő film lesz az, amely hatásos nemzetegyesítő üzenetet intéz a Kádár-könyvért sorbanállók falanxa felé. Ahogy a makoveczi kezdeményezés, az 56-os zászló alatt pilisi földből frissen formált Haza Dombja sem alkalmas a megosztottság megszüntetésére.

Az ilyesmire ma csak egy válasz lehet. A félházas taps.