A magyar megrántja a vállát, miután botránkozott negyedórányit a híradó előtt, aztán tunkolja tovább a neccatlétára kinyomott Globus mustárba a gazdaságos baromfivirslit. Amely baromvirsli egyébként olyan vágóhídi hulladékokból készül, hogy kényesebb ízlésű kutyák meg se szagolnák. (Indexes képszerkesztőnk huskyja például egyáltalán nem hajlandó megenni a párizsit. A hipószagú húsipari termék nyilván nem is emlékezteti szegény ebet semmiféle természetes táplálékra. Az ösztönöket nem lehet becsapni az esti sorozatba vásárolt félperces klipekkel.)

Most éppen, valami átláthatatlan élelmiszer-ipari pozícióharc, erőviszony-átrendeződés okán lebukott ez a törökbálinti címkéző brigád, de aki egy híradószerkesztőnél vagy egy államtitkárnál kicsikét is jobban ismeri a magyar valóságot, az sejtheti, hogy a helyzet ettől nem változik, zabáljuk tovább a szemetet, hol a lejárt szavatosságú átcímkézettet, hol a még legálisnak tekinthetőt.

A Kárpát-medence mint dögkút.

Minőségét megőrzi, mi? Meg hát. Hanem hogy milyen minőséget!

Magyarországon olyan minőségű húst, amely fejlettebb gasztronómiai kultúrájú országokban akár a közepesen gyönge minőséget megütné, egyáltalán nem lehet kapni. A legdrágább éttermekben kapható argentin marha harmad-negyedosztályúnak számít boldogabb helyein a világnak, a marhaügyekben híresen kényes japán piacon pedig még ennél is lejjebb kerülne. A mi hipermarketjeink hűtőiben lapuló, időnként házfalakra óriásplakátozott állati izom- és kötőszövethalmazok pedig simán a veszélyes hulladék kategóriába kerülnének, de egy közepes francia étterem séfjét biztosan ki lehetne kergetni a világból egy magyar hiperből beszerzett marhaszeggyel.

És akkor még lehetne mesélni a mesterségesen felgyorsított életét hússzor húszcentis ketrecben, mozdulatlanul tengető, napot sosem látott, hormonokkal telenyomott, egyetlen óriási mellből álló Frankenstein-csirkékről, pulykákról, mindenféle hulladékokon, kemikáliákon és fajtársai maradék részeiből (azokból, amiket még a párizsiba sem sikerült belepépesíteni) készített tápon nevelt sertésekről meg a többiről.

Nemcsak a legnagyobb szemétfogyasztók vagyunk, hanem a legelszántabb szemétgyártók is. A világhírű magyar konyha és a világhírű magyar élelmiszer olyan legenda, amivel már csak mi kábítjuk saját magunkat. Ebben is rég lemaradtunk, tönkrementünk. (Elkúrtuk - hogy minden idők legtömörebb, legkifejezőbb, legjobb, legpontosabb, legstílusosabb magyar miniszterelnöki helyzetértékelését idézzem, még akkor is, ha közhellyé koptattuk már.)

Tisztességes minőségű húst még azok a magyarok is csak szerencsével, sok utánajárással és kapcsolatokkal tudnak szerezni, akik nem sajnálják erre a pénzt és az időt. Mint Kádár alatt, pult alól.

Ami kevéske jó húst megtermel az ország, az exportra megy mind, nem azért, mert a gonosz külföldiek, a karvalytőke meg a zsidók sajnálják tőlünk, hanem mert nincsen rá igény. A magyar már régóta nem tud, és nem szeret enni.

Minden áldott hétköznap délben kínlódva, idegesen, úgy indulok el ebédelni, hogy tudom, valami ocsmány szart fognak megetetni velem megint. (Ilyenkor gondolok arra az olasz melósra, akinek egy kis ünnep minden ebédszünet. Vajon hány évet számít ez várható életkorban?) Hiába keresek elkeseredetten, munkahelyem kilométeres körzetében sem tudok egyetlen helyet, ahol legalább egy bundás kenyeret és egy kelkáposzta-főzeléket képesek lennének tisztességesen elkészíteni.

Valószínűleg eszébe sem jut senkinek. Nem kerülne sokkal többe, mint a szemét, nem kéne vele sokkal többet dolgozni, nem keresne kevesebbet vele. Sőt...

Attól tartok, hogy már anynyira belesüllyedtünk ebbe a mocsokba, hogy nem csak hogy nem jut eszükbe tisztességes ételt főzni, de valószínűleg már nem is tudnak. Nem tanulták meg, nem érdekli őket, és nem is érdekük, amikor a nép így is sorban áll ebédidőben a legocsmányabb moslékot kínáló menzák előtt.

Ahogy a szervizben sem mindig azért rontanak az autódon, mert éppen átvernek és meg akarnak lopni. Persze, meg akarnak lopni, de még többnyire ahhoz is hülyék, és csak azért rontják el, mert egyszerűen nem értenek hozzá.

Aki csak lopni akar, az már valaki. Ott tartunk, hogy a tolvaj magasabb erkölcsi szinten áll, mint a kontár.

Na, ez a morális válság, nem pedig az, hogy a politikusok hazudnak. Persze a politikusok attól még mondjanak le.