Vizionáljunk egészségügyet!
Ha terveiket maradéktalanul elfogadják, az ágazatban teljesen új értékrend válik uralkodóvá. Ennek alapvonásai: közvetlen lakossági fizetési kötelezettség intézményesítése ott, ahol eddig nem alkalmazták, így a háziorvosnál és a kórházban; piaci szereplők térnyerése az alapvető szolgáltatáscsomag finanszírozásában és nyújtásában; (ennek köszönhetően) profitrealizálás a közszolgáltatásban résztvevők körében, szociális megfontolások részbeni kiiktatása a rendszerből. Libertárius értékrend ez a javából. (Apropó: mikor adtunk felhatalmazást, hogy ebbe az irányba változzon a rendszer?) Sokan, laikusok, akik nem ismerik az egészségügy alapvető működési mechanizmusait, örülnek az átalakulásnak, mert úgy vélik, a régi, kopottas egészségügy csinos új ruhát kap. Ezt kommunikálják nekik nap mint nap. És elhiszik.
Tagadhatatlan, hogy a változtatások sok hasznos energiát hoznak felszínre, olyanokat, amelyek eddig oktalanul nem kaptak utat, teret. Kórházigazgatók keze volt gúzsba kötve, mert egyes orvoscsoportok megakadályozták a belső, racionális átszervezéseket. Ezek a korlátok most feloldódnak. Tulajdonosi szerepkörben mozgó önkormányzatok nem léptek az ésszerűsítések irányába, tehetetlenségük, helyi összefonódásaik okán. Hiba volt. Most rákényszerülnek néhány lépés megtételére. Orvosok konzekvenciák nélkül írtak felesleges recepteket, mert nem volt, aki felügyeletet gyakorolt volna felettük. Most megpróbálják őket ellenőrizni. Lendületet kap tehát az egészségügyi szektor, letapadt "izmokat" ér erős impulzus. Ez jó, de mielőtt átadnánk magunkat az önfeledt ünneplésnek, fontos hangsúlyozni, hogy ezek az impulzusok egyszeriek, nem ismétlődőek, és ezért tartós változást nem képesek kiváltani. Ráadásul az átalakítás eddig megismert elemei nem minden esetben a kívánt hatást fogják elérni.
Vegyük számba a lehetséges következményeket! Alapvető félreértés azt feltételezni, hogy a korábban inadekvát ellátást nyújtó egészségügy majd adekvát, a beteg egészségi állapotának megfelelő ellátásban részesíti a hozzá fordulókat csak azért, mert a jövőben kevesebb kapacitás, így kevesebb (aktív) ágy áll rendelkezésre. Miért változna meg ettől az egészségügy alapvető működése? Hiába lesz ugyanis a kórházak által generált költség esetleg kisebb a jövőben, ha az abból fakadó megtakarítások nem az alapellátás fejlesztését, de még csak nem is a kórházi ellátás jobb műszerezettségét, jobb nővérellátottságát eredményezik, csupán az állami költségvetés hiányát hivatottak csökkenteni. Milyen forrásból javíthatna ekkor a szolgáltató az ellátás színvonalán? Hatékonyságnövekedés nem lesz, mert nem következik be olyan változás, amitől lehetne. A leszűkült kapacitások nem teszik lehetővé a szabad demokraták által oly nagyon favorizált verseny kibontakozását, és a kórházon kívüli szolgáltatók sem tudják átvenni a kórházi ellátásból kiszorult betegeket a teljesítményvolumen-korlát (TVK) miatt. (A kórházak évek óta 80 százalékos kihasználtsággal működnek.) A változásokkal az az alapvető baj, hogy az ellátásszervezői, valamint szolgáltatásvásárlói funkciót nem delegálják egyik szereplőhöz sem, emiatt nem jelennek meg olyan új ösztönzők a rendszerben, amelyek egyfajta automatizmusként érvényesülve a hatékonyság irányába mozdítanák el a szektort. A jelenlegi töredezett szolgáltatói érdekviszonyok megmaradnak, és nem lesz olyan szereplő, aki abban érdekelt, hogy az ellátási szintek tevékenységét összehangolja.
A háziorvos ugyanúgy továbbküldi a betegét a szakrendelőbe, mint eddig, ahol, hosszú várakozás után, alaposan és gyakran feleslegesen kivizsgálják, majd jön a kórház, ahogy az megszokott. A háziorvosok fejkvótás finanszírozása változatlanul nem segíti a minőségi ellátást, mint ahogyan a szakrendelések finanszírozási technikája sem akadályozza meg a párhuzamos, felesleges szolgáltatások generálását. Az egészségügyi intézmények tehát ugyanazt fogják csinálni, amit eddig, csak kisebb, mesterségesen leszűkített játéktéren. Legalább spórolunk, mondhatja erre a pénzügyminiszter. S ez tűnhet az öt törvénytervezetből álló reformcsomag egyik alapvető céljának. A sietősen benyújtott, előkészítetlen reformcsomagnak a fentieken kívül még egy oka lehet: a több-biztosítós modell bevezetésének elősegítése, amit a szocialisták folyamatosan tagadnak, ellenben a miniszter úr kétséget sem hagy felőle.
Az egyik szereplőt érintő változás mindenképpen érdemleges lesz: a vizitdíj mértékét olyan szerencsétlenül állapították meg, hogy a páciens háziorvosát feledve, beutaló nélkül fog a szakrendelőbe menni. Az eredmény: a háziorvos elképzelt kapuőri szerepe, ami olcsóbbá tenné a működtetést, még az eddiginél is kevésbé fog érvényesülni. A betegnek júliustól azzal kell szembesülnie, hogy távolabbi kórházba kell utaznia, hosszabban kell sorban állnia, és mindezért napidíjat kell fizetnie. "Cserébe" nem lesz kedvesebb a nővér, nem cserélik gyakrabban a lepedőjét, s az orvos sem nyújt kezet a találkozáskor. Miért tenné? Nem erre szocializálódott, ráadásul folyamatosan attól retteg, mikor mondanak fel neki. A beteg a drágább és rosszabbul fizetett beavatkozásokat ezután még kevésbé fogja megkapni, mivel ősztől 15-20 százalékkal kisebb térítést kapnak a gyógyintézmények a beavatkozások után. Az ágazat jövő évi költségvetésének tervezete nominálisan 42 milliárddal kevesebb az idei költésnél (1175 milliárd), úgy, hogy ebben még az intézmények által beszedendő vizitdíj és napidíj (22 milliárd) is szerepel. (Kis magyar abszurd.) A szolgáltató intézmények kemény betegszelekcióval reagálnak a bevételkiesésre, ellátatlanul hagyva betegeket. (Biztos, hogy tudatában vannak a döntéshozók a változások ilyetén hatásának?)
Az egészségügyi intézmények dolgozói tömegesen hagyják el az ágazatot. A kormány ezt célul is tűzte ki. De akkor mitől fog növekedni az ágy melletti személyzet, mitől lesz gondosabb, adekvátabb az ellátás? A magánszolgáltatók paradicsoma jön el. A növekvő sorban állás egyrészt növekvő paraszolvenciát eredményez (késő bánat lesz akkor beismerni), másrészt készpénzes vagy kiegészítő biztosítón keresztüli vásárlást hoz a magánorvosok, magánintézmények számára. Ennek következtében számottevően megnő az egyenlőtlenség az ellátáshoz való hozzáférésben a szegényebb rétegek kárára.
Lehet az ágazat sorsát kockára tenni, ha ennek ismert és konszenzuson alapuló, elfogadott kockázata van, de jelen esetben szerteágazó, kontrollálatlan folyamatok indulhatnak el. A veszteségek számbavétele pedig még el sem kezdődött.
egészségügyi közgazdász
