Közismert, hogy a francia felvilágosodás ideológusai és hasonlóképpen a klasszikus közgazdaságtan nagy gondolkodói a polgárság kialakulását és a kapitalizmust mint az ésszerűség, mint a racionalitás győzelmét ünnepelték. Majd a kapitalizmus fejlődéstörténete során számos ideológus, Nietzschétől kezdve Freudig – és még lehetne sorolni – cáfolták a racionalitás-elv érvényesülését, azt állítva, hogy elemi élményünk nem az ésszerűség és a kiszámíthatóság, ellenkezőleg, nagy mértékben ki vagyunk szolgáltatva a részben bennünk, részben a társadalomban rejlő irracionális erőknek. Ha végigtekintünk a történelmen – ezen belül a modernitás történetén – akkor talán termékeny lehet a racionalitás-irracionalitás gondolatpáros alkalmazása.

Röviden felvázolva: a kapitalizmusban érvényesülő szabadpiaci racionalitás teljesen szükségszerű módon hozza létre azokat a gazdasági monopóliumokat, gazdasági hatalmi centrumokat, amelyek azután irracionális erőként hatva megrázkódtatásszerű erővel kérdőjelezik meg a szabadpiaci racionalitás működését. Nem beszélve az e mechanizmus által létrehozott ordas eszmékről. Ennek tagadásaként születnek meg a kollektivista kísérletek és a különféle totalitárius kísérletek, amelyek a szabadpiaci racionalitást az államhatalom racionalitásával kívánják helyettesíteni, elnyomva a hatékonysági elv és a spontán társadalmi kezdeményezések érvényesülését – melyek azután irracionális erővel és utakon törnek utat maguknak.

Mintha a modernitás korszakában a társadalomfejlődés a végletekig feszített racionalitás és a végletekig feszített irracionalitás között ingadozott volna. Hogy azután az újkapitalizmushoz érkezvén az a helyzet álljon elő, hogy miközben a világ részleteiben egyre racionálisabbá lesz (mind az egyes termelési folyamatok, mind az egyének mindennapi életének szervezési technikáiban), az „egész” pontosan ellenkezőleg, egyre irracionálisabb irányzatú: a tőkelogika olyan mértékben válik uralkodóvá más „életlogikák” felett, hogy ezzel felfalja önnön létfeltételeit.

Az egymást váltogató szélsőséges racionalitás és szélsőséges irracionalitás – mint azt már érzékeltettem – szoros összefüggésben áll a modernitás egymást követő korszakaiban uralkodó „egyelvűséggel”, vagyis azzal, hogy a modernitás szinte egyetlen korszakában sem valósul meg a társadalmi életben az érvényesülő értékek sokszínűsége és pluralizmusa. A társadalmi élet vezérlése szinte minden korszakban egyetlen uralkodó elvnek, értéknek rendelődik alá.

Most csak az utóbbi bő ötven évet áttekintve, a szocialista kísérletet is górcső alá véve – azzal kezdve – a következő képet kapjuk:

A létezett szocializmus kezdeti szakaszának uralkodó ideája az egyenlősítés, mely a „racionális redisztribúció” (Konrád–Szelényi, (1985) révén tűnik megvalósíthatónak. Ha a gazdálkodó egységek közötti erőforrás-áramlást bonyolító állami redisztribúció mechanizmusait vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy az állampárt-pártállam akaratának megfelelően folyamatos erőforrás-átszivattyúzás történik itt a nyereséges, hatékony gazdálkodó egységektől a veszteséges vagy kevésbé nyereséges gazdálkodó egységek felé (Szalai, 1989). A megtermelt áruk értékének összetevőit a marxi terminológiával megkülönböztetve és leírva - c = holtmunka + v = élőmunka + m = profit - az a tendencia rajzolódik ki, hogy a rendszer első lépésként az m-et, a profitot emészti fel, falja fel, hogy azután – ezen keresztül – második lépésként lehetetlenné tegye a tőke - a c + v - akár egyszerű újratermelését is. Ez a logika így, tiszta formájában persze nem valósul meg (hiszen például Magyarországon az 1970-es évek közepétől a profitabilitás és a nyugati piacok értékítélete az állami redisztribúció egyik fontos szempontjává lesz), de az egyenlőség primátusának erőltetése hamarosan (szinte már a diktatúra kicsi lazulásának első pillanatától kezdve) éppen a tőkelogika (vagyis a profitmaximalizálásra való törekvés) robbanásszerű „ellentámadása” előtt nyit utat - mely logika azután fel is bomlasztja, majd fel is számolja a rendszert. Hosszú időre devalválva egyben magát az egyenlőség eszményét is…

A kapitalizmus fejlődéstörténetét tekintve, annak pozitív csúcspontja a fasizmus, majd a szovjet birodalom kihívására megszülető nyugat-európai jóléti rendszer, mely hangsúlyozottan több társadalomszervező elv - elsősorban a hatékonyság és a szolidaritás - egyensúlyán nyugszik. Ez az egyensúly azonban nem áll fenn sokáig. Mint arról már szó volt, az 1970-es évek közepe táján a profitráták süllyedő tendenciájával összefüggésben a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra neoliberális fordulatot hajt végre – és nagyjából ekkortól az immár ellensúly nélkül maradó globális tőke elkezdi felfalni önnön létfeltételeit. Még a létezett szocializmus egyoldalú rendszere az m-et, az értéktöbbletet falta fel, addig az újkapitalizmus szisztémája a v-t, illetve (vagyis) a profitot előállító humán erőforrásokat és a természeti környezetet támadja meg alapjaiban.

Az egyoldalúság, az egyelvűség vagy a társadalmi eszmények hierarchiába rendezése a társadalom mikroszövetében is maradandó károsodásokat okoz.

A kollektivitást hirdető létezett szocializmus közösségei többnyire csupán felülről létrehozott kényszerközösségek, melyekben az egyén alárendelt a felülről adagolt kollektív eszméknek és céloknak. Bár ezekben a közösségekben is megindulhatnak spontán csoportdinamikai folyamatok, és így létrejöhet bennük valódi szolidaritás, az így kialakuló kollektívák mégis sérülékenyek: mivel nem szabad egyének önként vállalt közösségei, az individuumok nem elég önállóak és kreatívak ahhoz, hogy új kihívás vagy megrázkódtatás esetén képesek legyenek megvédeni vagy újjászervezni kollektívájukat. Makroszintre emelve ezt a tételt, megérthetjük azt is, hogy a kelet-európai rendszerváltás nagy átalakulásában a társadalom miért nem tudta megvédelmezni a létezett szocializmus pozitív vívmányait, és miért tűrte gyakorlatilag szótlanul az eredeti tőkeátcsoportosítás jelentette gazdasági és mentális megrázkódtatásokat. És korábbi mikroközösségei miért estek szét pillanatok alatt atomjaikra (Szalai, 2004a).

Az újkapitalizmus első látásra az egyén győzelme a kollektíva felett. Mint ahogyan azonban arról már szó volt, a valóságban az én minden korábbinál védtelenebbé válik: a kapitalizmus legjelentősebb vívmányának, az individualizációnak mai túlhajtása olyan mértékben rombolja szét a legelemibb közösségeket is, hogy az már az egyén léthatárait és elemi szabadságlehetőségeit veszélyezteti.

Összefoglalva: Az egyetlen elvre építkező vagy építkezni akaró társadalmak csapdája, hogy – súlyos sérüléseket okozva a társadalom szövetében – előbb-utóbb önnön uralkodó elvük, eszményük ellen fordulnak. Irracionalitásuk ebben rejlik, lehet bár uralkodó ideológiájuk akár a társadalmi „egész”, akár annak részeit tekintve a tökéletes racionalitás. Sőt, éppen az „egész” vagy „rész”-racionalitás túlhajtása az irracionalitás talán legdöntőbb forrása.

Az újkapitalizmusban a tőkelogika korábbi korlátokat áttörő kiterjedését a pénz, a profit iránti irracionális szenvedély táplálja.

George Simmel (1973) a klasszikus kapitalizmus analitikusa a pénz birtoklásában még a minden korábbinál nagyobb szabadság lehetőségét látta: „Csupán a pénz birtoklása nyújt, legalábbis egy igen magasan kitűzött és igen ritkán elért határon belül … teljes szabadságot.”

Simmel definíciója igen árnyalt: tartalmazza azt a megkötést – sejtést –, hogy a pénz és a szabadság közötti pozitív összefüggés csak „egy határon belül” érvényesül. Nos, ez a határ az újkapitalizmushoz érkezvén semmivé lesz. Mint arról már szó volt, itt pénztermelés folyik a végtelen mennyiségű pénz termeléséért. Ez a kielégíthetetlen szenvedély a gyermek végtelenség megragadására irányuló vágya mellett leginkább a játékszenvedélyhez hasonlít: a játékos akkor is tovább játszik, ha nyer, és akkor is, ha veszít.

Marx A tőke első kötetében bevezeti a pénzfétis fogalmát, melynek lényege, hogy a pénznek azon tulajdonsága, hogy azért más árúkat lehet vásárolni, a pénz társadalmi természeti tulajdonságaként tűnik fel. Nos, az újkapitalizmusban a pénzfétis egy újabb jelentéstartalmat is magára ölt : a pénz társadalmi természeti tulajdonságának tűnik fel az is, hogy adott mennyiségű pénzből még sokkal nagyobb mennyiségű pénzt lehet „csinálni”. Vagyis már nem csak arról van szó, amiről Marx ír, nevezetesen: „A pénzfétis titka tehát nem egyéb, mint a láthatóvá vált, szemkápráztató árufétis titka”.

Heller Ágnes (1978) a következőképpen ír a burzsoá pénzhez tapadó szenvedélyéről: „A haszonra orientált burzsoá szükségletei kvantifikálódnak: a szükségletek olyan tárgyakra, illetve olyan tárgyak élvezetére irányulnak, melyek végtelenül »növelhetők«, elvileg határtalanok. Ezek a burzsoá érzésvilág alapvető összetevői… A Sucht – szenvedély. Szenvedélynek azt az emocionális diszpozíciót nevezzük, mely minden érzést alárendel önmagának, mely minden vele szemben álló vagy tőle különböző érzést megsemmisít. Tudjuk: vannak minőségi szenvedélyek is, melyek megszűnnek szenvedélyek – nem érzések! – lenni, mihelyt realizálódásuk nincs akadályoztatva, mihelyt megvalósíthatják céljukat. A mennyiségi szenvedélyek – tudjuk – nem ilyenek. Sosem valósíthatják meg önmagukat, mert a rossz végtelenség jellemzi őket. Alárendelik magukat az összes heterogén érzéseket, megszüntetik a velük szemben állókat, de annak lehetősége nélkül, hogy ezek az érzések valamikor feltámadhatnának. A Suchtok kiöli az emberekből a sokoldalú értékkvalitásokat, homogenizálják a „lelket” az egyetlen szenvedélyben. Hozzá kell azonban tennünk, hogy az egyetlen szenvedély követése korántsem szükségképpen szenvedélyes. A Suchtok – mint szenvedélyek – lehetek hidegek és kalkulálók is. Nem is beszélhetünk ezért a Suchtok esetében elkötelezettségről. Elkötelezettség – szenvedélyesség a szó pozitív értelmében – mindig konkrét, minőségi értéktárgyakra irányul. A Suchtok szenvedélye, a burzsoá szenvedély csak kivételesen ilyen; többnyire nagyon is prózai.”

A pénz iránti burzsoá szenvedély nem új jelenség, Marx is érinti a Tőke I. kötetében. Marx idézi MacCulloch-ot: „A nyerés iránti olthatatlan szenvedély az auri sacra famìs (az átkozott aranyéhség) határozza meg a tőkést.” E műben a szenvedély kielégíthetetlenségének – és mögöttes tartalmának, a végtelenség „kísértésének” – gondolata is megjelenik Galianit idézve: „A végtelen, amely nincs meg a dolgok előrehaladásában, megvan körforgásukban.” Marx itt a tőkének a pénzforma és használati érték-forma közötti „körutaztatására” (a pénztőke újra és újra termelésbe történő befektetésére és onnan való kivonására gondol).

Ami az újkapitalizmusban valóban új, az tehát nem a szenvedélyes profitéhség, hanem annak öngyilkossá válása. (Már csak azért is, mert az újkapitalizmus karakterisztikus pénzformája, a spekulatív pénz [melyet nem „forgatnak meg” a termelő szférában] szaporítása soha nem elégítheti ki a végtelen megragadása iránti vágyat.) Bekapcsolva ismét a refeudalizáció gondolatát: az újkapitalizmus burzsoája olyan feudális úr, aki habzsolása közben nem gondol gyomorfalára – és ezzel életét teszi kockára.

Heller Ágnes korábban idézett könyvében azt is kifejti, hogy csakis az az egyén szabad, aki önreflektív módon képes gazdálkodni a saját „érzelemháztartásával” – ezen belül szenvedélyeivel. (Mint a kis herceg a bolygóján: „Fegyelem kérdése – mondta egyszer később a kis herceg. – Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is. Neki kell látnia, s annak rendje és módja szerint ki kell gyomlálnia a majomkenyérfákat, mihelyt meg tudja különböztetni őket a rózsáktól; mert amíg egészen zsengék, nagyon hasonlítanak egymáshoz”.) (Saint-Exupéry, 1970).

Nos, az újkapitalizmusban nem csupán a burzsoá nem rendelkezik a szabadságnak ezzel a képességével, hanem a többi „társadalmi atom” sem. Az egyének többségének érzelemháztartását a tökéletesen irracionális fogyasztói mánia – itt a másik ember sem a soha teljes mélységében meg nem ismerhető titok, hanem a puszta (váltogatható és behelyettesíthető) fogyasztás tárgya, melyet már a címkéjéről fel (meg) lehet ismerni –, és (vagy) a munkamánia uralja.

A fogyasztói mánia és a munkamánia azonban mégiscsak valamelyest kielégíthetőbb, ezért „korlátosabb” szenvedélyek, mint a burzsoá pénz iránti korlátozhatatlan vágya. És jobban behelyettesíthetőbb más szenvedélyekkel – bár helyesebb (az eddig követett logikának megfelelőbb) itt (normaként) inkább erős pozitív érzésekről beszélni. A kapitalizmus csak akkor haladható meg, ha ez a „behelyettesítés” megtörténik. Ennek taglalására – esélyeinek latolgatására – azonban majd csak a könyv utolsó fejezeteiben fog sor kerülni.