Ez lenne a reform?

Eddig a súlyos pszichiátriai betegségekben szenvedőknek százszázalékos támogatással lehetett felírni a korszerű gyógyszereket, vagyis a beteg a patikában ingyen kapta meg az amúgy igen drága tablettákat.

Most megváltoztatták a rendelet szövegét: leszűkítik a kedvezményt a skizofréniára, tehát egy szűkebb kategóriával cserélték fel a tágabbat. Valószínű, hogy tévedésből a skizofréniát és a pszichózist szinonimaként tekintették. A szakma prominensei elmagyarázták, hogy a kettő nem ugyanaz. Nem tudtuk, jó, hogy szólnak, majd kijavítjuk - volt a válasz. Azóta sem javították ki, mert a rendelet ebben a formában, összes alpontjaival együtt jelentős megtakarítást hoz a biztosítónak. Arra gondolok, hogy még a skizofrén beteg számára is csak akkor lehet felírni ingyen a tb-kassza szempontjából drágább gyógyszert, ha előbb az érintett végigkóstolta a régi étlapot.

Hogy mindenki értse: ha a húszéves gyerekem skizofréniás, és jómódú vagyok, megtehetem, hogy tandíj helyett gyógyszerre költöm a pénzem. Ha nem jómódú a család, akkor a gyerek nem kapja meg mindjárt a megfelelő kezelést, ami a betegség további lefolyását, tehát a gyermek egész további életét befolyásolja. Ugye látjuk: ez nem olyasmi, mint a tandíj, hogy a tehetséges, de szegény gyerek fölvehet hitelt, rakodhat vagont, hogy el tudja végezni az egyetemet. Ha pedig akad orvos, aki nem akar - mint a régi viccben - két mosógépre állított teknőben mosni, és felírja a korszerű gyógyszert a rendelet által engedélyezett betegségeken kívül, de szakmailag indokoltan, akkor az orvost még meg is lehet bírságolni.

1972 óta forgolódom az egészségügyben. Amióta betettem oda a lábam, 15 évesen, szünidős segédápolónőként, azóta úgy gondolom, kell a reform. Ehelyett csak korrózió zajlott mostanáig. Most viszont vágtatva változtatnak - ez lenne a reform?

Dr. Görbe Katalin

pszichoterapeuta szakorvos

A 10-es pavilon

Az emberek többsége csak akkor szembesül a hazai egészségügy tényleges helyzetével, működési körülményeivel, ha betegként kényszerül igénybe venni.

Kevesen szólnak az orvosi ellátás azon részéről, amely - legalábbis közvetlenül - nem függ az adott intézmény költségvetési helyzetétől. Ez pedig az orvosok, nővérek, ápolók hozzáállása, embersége. Az utóbbi hónapokban gyakori "látogatói" vagyunk a Szent László Kórház 10-es pavilonjának. Természetesen az elejtett szavak, félmondatok itt is jelzik az anyagi gondokat, de ebből a betegek keveset éreznek. Nincs szakmai képzettségem ahhoz, hogy megítéljem az orvosi ellátás színvonalát, de nincs kétségem abban, hogy a lehetőségekhez képest mindent megtesznek a gyógyulás érdekében. Azt viszont képes vagyok megítélni, hogy az ott dolgozók hogyan kommunikálnak a betegekkel és hozzátartozóikkal. Nehéz méltó, elismerő szavakat találni arra az emberséges hangra, együttérzésre és biztatásra, amit az orvosoktól és nővérektől kapnak a betegek. Tudjuk, hogy a gyógyulásba vetett hit is rengeteget segíthet a kezelések eredményességében. Ahhoz viszont, hogy ez a hit erős legyen, sokszor nélkülözhetetlen a "külső" segítség. Itt ezt a segítséget mindenki megkapja. Nem tudom, hogy az itt dolgozók milyen fizetésért végzik mindennap ezt a valószínűleg számukra is nagy lelki terhet jelentő munkát, de abban bizonyos vagyok, hogy bérük nem haladja meg a hazai átlagot.

Tudom, hogy kórházainkban nem ez a szokásos állapot és mentalitás, valamint azt sem szeretném állítani, hogy nem kell több és jobban felhasznált pénz az egészségügyben. Csupán azt szerettem volna jelezni, hogy a pénzen, a korszerű gyógyszereken és eszközökön kívül mást is lehet és kell adni a gyógyításhoz. Köszönöm, köszönjük.

Név és cím a szerkesztőségben