Tisztelt Puskás Család, tisztelt Gyászolók!

A mai gyásznap délutánján a Puskás stadionban rengeteg ember búcsúzott Puskás Ferenctől, mintegy képviselve az egész nemzetet. Fejet hajtottak a futballisták is, majd ágyútalpra emelték a koporsót, és megtörtént a katonai tiszteletadás. S most Puskás Ferenc megérkezett végső nyughelyére, a Szent István Bazilikába. Itt is van gyászpompa, hiszen nagy embert temetünk. De ne feledjük, gyászmisére jöttünk és temetésre, ahol már lényegtelenné válik minden külsőség, ahol csak az ember számít, ahol minden halott lelkéért ugyanaz a könyörgés szól. Ahol tudjuk, hogy már nincs mód sem javítani, sem rontani az életen, a számadás véglegesen lezárva. A gyászolók azonban reménnyel kísérik a halottat utolsó útjára, s magukat is erősítik azzal, hogy fölidézik mindazt a jót, amit az eltávozott életében tett.

Puskás Ferenc jó ember volt. Egymás után kerülnek elő a történetek, hányszor, és milyen sok embernek segített. Az egész nemzet azonban azért gyászolja, és azért emlékezik rá az egész világ, mert nagy futballista volt, s játékával mindenkinek sokat adott: örömöt szerzett az embereknek. Ő ugyan a maga módján úgy mondta, hogy futballozásával szórakoztatja az embereket, ám jóval többről volt szó.

Puskás Ferenc úgy állhat az Úr elé, hogy elmondhatja, jól gazdálkodott a rábízott talentumokkal. Mert bizony sokat kapott: óriási tehetséget. Ezt felismerte, ápolta, és minden ember javára kamatoztatta. Nem túlzás ezt mondani, hiszen az egész világ ismerte és szerette, százmilliókat gyönyörködtetett játékával. A tehetség kibontakoztatásához a szerencse is hozzátartozik. A futball nyelvét a világon mindenütt beszélik, s nem úgy, mint a tudományban vagy egyes művészetekben, mindenki közvetlenül meg is érti. Puskás Ferenc pályája együtt haladt a modern médiavilág kiépülésével, amikor a sportesemények közönsége egyenes adásban az egész világ lett. Óriásivá növekedett a stadion, amelyben Puskás Ferenc játszott. Óriásivá a követelmény és a teljesítmény is.

Az ő játéktere olyan volt, ahol a valódi teljesítmény számít. Nem botrányokkal lett híres, hanem olyan mesteri futballozással, amelyben a rengeteg gól számít, és a játék eleganciája, szellemessége, s nem utolsó sorban az ellenfél tisztelete. Hány gyereknek és felnőttnek lett példaképe Puskás Ferenc!

Nekünk, magyaroknak, külön is sokat adott azzal, hogy történelmünk egy sötét korszakában közösen ünnepelhettük az Aranycsapatban őszinte és valódi teljesítményét, és rajtuk keresztül büszkék lehettünk nemzetünkre. Puskás Ferenc utolsó és legnagyobb jótéteménye az lenne, ha példája nyomán újra felismernénk: adni jó.

Puskás Ferenc világhíre azonban jóval nagyobb szolgálatot is tett. Összekötő kapocs lett az emberek között. Bárhol a világon a magyarokról leginkább Puskás jut az emberek eszébe. Mosolyogva, örömmel mondják ki ezt a nevet.

Puskás neve, mint pozitív hívószó a világban, már régen elvált Puskás Ferenctől. Él és működik azután is, hogy Puskás már nem futballozik. Használják azok, akik sosem látták Puskást játszani. Élnek vele a fiatalok is. A magyar fiatalok, akik nem értik már, mit jelentett a futball az ötvenes években, örülnek, hogy egy nemzeti mítoszra találtak.

Biztos vagyok benne, hogy Puskásnak ez az ajándéka maradandó lesz. Nagy szükség is van rá! Milyen ritka eset, hogy valaki, aki komolyan veszi tehetségét és feladatát, s csupán magát adja, ezáltal egyetértést, pozitív érzelmeket, kapcsolatot képes teremteni az emberek között!

Ez az egységesítő szellem most megnyilvánul abban is, hogy a végső búcsú Puskás Ferenctől megint összehozta az embereket. Felidézi Magyarországon, hogy lehetett egykor közösen lelkesedni, közösen büszkének lenni. Most is képesek lennénk rá.