Áll Horváth Elemér a Gellért-hegyen. Nézi a várost. Úgy gondolja, most van itt utoljára. Nem a kora miatt. Azért is, persze, hiszen 73 éves, de mégis inkább, mert már nem itt, hanem New Yorkban van otthon. Honvágya van. Lassan negyvenöt éve lakik ott. Magában is elég volna, de hát ki mondja meg, a mérleg melyik serpenyője: az itt vagy az ott töltött idő van nagyobb súllyal tele? Itt lett ember. Amerikában lett költő. Magyar költő.

Latolgatta ő persze, amit többször is megírt, vajon "rodostói-e Mikes, avagy zágoni?" Vajon csornai-e Horváth Elemér, a költő, aki történetesen magyarul ír, vagy New York-i? És mi számít végül? Az élet vagy a mű? Ha 1956-ban marad, alighanem kivégzik, fegyver volt a kezében. Nem azért ment el, mert ahova készült, ott jobb volt! Nem áttelepült, nem kivándorolt, nem emigrált. Az életét mentette. Száműzött volt Firenzében vagy Rómában, és az maradt sokáig New Yorkban is.

És számít-e, hogy etnikai értelemben magyar? Következik-e valami ebből, mondjuk akármilyen fokú, de erkölcsi kötelesség? Mert persze nevezték már őt a hazafiak árulónak. És különben is. De hol van már az a Csorna, hol van az a Magyarország, amelyikhez hűségesnek kellene lennie? Múlt időben. A romló emlékezetben.

Hontalan élet? Dehogy, dehogy, hiszen ott a nyelv, benne élt és benne teremtette meg magát, teremtette meg a művét, nyelv által a lelki-szellemit, a képzeletit. Valaki azt írta róla, hogy a gyerekkor felől töltődve a világnak éppen ez a nyelvben, nyelv által lassan alakot öltő és belakható zuga azonosult az otthonnal. Előbb csak sajgó bukolikaként, melankolikus-elégikus idillként, édes fájdalomként, majd amikor a versekben megjelennek a jelen idejű köznapok, és arra kényszerítik, hogy számot vessen önmagával, számot vessen a lehetőségeivel és kényszerűségeivel, akkor már úgy, ahogy Mikes Kelemennek Rodostó. Irgalmatlan egyszerűséggel és határozottsággal, ahol nincs helye többé a gyöngéd legendáknak, más egek mámorának, az álmodó időtlenségnek, etnikai mítoszoknak. Ahol csak tőmondatos kijelentéseket engedhet meg magának. De ez a nyelvben élő ország, ez a lelki-szellemi haza, ez a Rodostó - van.

Egyszer levelet írt neki Aczél György. Dicsérte az ő hazaszeretetét, és arról is elejtett egy megjegyzést, hogy neki mégiscsak volnának itt valamilyen felelősségei. Ugyan! Hogy gondolja? Ő felelősséggel csak egy Horváth Elemér nevű költő nyelvéért, verseiért, ennek a költőnek az életművéért tartozik. Magyarsága nyelvével azonos, s mert hazát is e nyelven teremtett magának, hazája is így magyar. Ha erről lemond, mondjuk, elhallgat, mert talán el kellene hallgatnia, elég volt, ne fájjon már, és különben is, kinek van ezekre a versekre szüksége, szóval, ha erről lemond, akkor egész magáról mond le, az életről.

Most az Alföld-díj átvételére jöttek, az utazás mellett nem ő, hanem élettársa, Clara döntött, aki még sosem járt Magyarországon, és látni akarta, milyen az a hely, ahonnan ő New Yorkba vetődött. Beszélgettek néhány szerkesztővel is, akik szívesen látják, közlik verseit, velük az irodalomról is szó esett. Hogyne, rendszeresen olvassa az újságokat és folyóiratokat, már amelyiket, mert magyar nyelven annyi jelenik meg, hogy mindegyiket követni már lehetetlen is. Ilyen sok, közel száz, talán nem is kellene. Mintha hiányoznának a mesterek, akiknek iskolájuk van, s nem csak sok-sok epigonjuk. Viszont teli a piac irodalmi szakemberekkel, akik pontosan tudják, miből, hova, mennyi kell. És teli divatosra szabott közepesekkel, teli unalmasakkal. Teli felbukkanó, majd nyomtalanul eltűnő nevekkel, művekkel. Túlkínálat van mindenből. Talán már nem is a mű a lényeges, hanem a rá irányuló figyelem. Nem a minőség, hanem a forgalmazó marketing, a public relations. Nem az eredetiség, hanem az eladhatóság. Hogy van-e, akit örömmel olvas? Többeket is, de mostanában Szabó T. Annát és Parti Nagy Lajost különösen.

Horváth Elemér