Báróra
A Kempinski Hotel Corvinus bálterme előtt sétálgatunk, néhány perc múlva kezdődik a bárzongoristák idei, immár negyedik találkozója, mely ezúttal nem verseny, hanem gálaest. Egy tűhegyes bajusz csiklandozza a levegőt, odébb egy hölgy nyakában olyan hosszú gyöngysor hullámzik, hogy hirtelen szánni kezdjük a ceyloni gyöngyhalászokat. Szögletes menedzserszemüvegek villannak, mindenki elegáns, de ez így van rendjén, mert amit néhány perc múlva odabent a teremben hallunk majd, feltétlenül ünnepi élmény lesz.
A Roland East Europe és a Filmmúzeum ebben az esztendőben is összehozta a bárzongoristák legjobbjait. Miközben a beengedésre várunk, Farkas Sándort, Táborosi Istvánt, Taligás Tibort, Orosz Jánost és Ökrös Ottót újságírók, tévések kérdezgetik, és biztosan most is szóba kerülnek a világjáró művészek legendás találkozásai, Táborosit bizonyára Alain Delonról meg a norvég királyról kérdezik, a nyolcvanesztendős (jó, ha hatvannak kinéző) Orosz Jánost meg Elvis Presley-ről, akivel egy amerikai nyaralóhelyen futott össze. Orosz esetleg még egy anekdotát is elmesél: azt, amikor egy cipőreklámhoz improvizált aláfestő zenét, de a filmgyár a honoráriumért cserébe kottát kért tőle. Chappy (Orlay Jenő, szintén zenész) sietett a segítségére: azt javasolta, hogy adják oda a Himnuszt, "úgyse nézi át senki".
Menetrendszerűen szóba kerül, hogy a bárzenészeknek 2-3 ezer dalt illik ismerniük, Ökrös Ottó talán azt is elmondja, hogy amióta a zene közelébe keveredett a számítógép, már a zeneirodalom valamennyi darabja elfér a művészek zsebében; az ő gépén éppen kétszázezer szám kottája található. Végül a sajtó kíváncsi és lelkes munkatársai üzembiztosan megtalálják a műsorvezetőt, Karafiáth Orsolyát is, aki a hírek szerint igen becsületesen készült a feladatra. Hetekig járt a fellépők nyakára, hallgatta őket munka közben, és faggatta az életükről, mi több: futólag még egy dalszöveget is írt nekik, szóval alaposan beleásta magát a bárzongoristák világába. A szervezők azért bízták rá a műsorvezetést, hogy ezzel is felhívják a figyelmet a bárzene (éttermi, kávéházi muzsika) irodalmi vonatkozásaira.
Kezdődik az est, előbb a tavalyi győztes, Farkas Sándor lép pódiumra. Karafiáth bemutatja őt, majd váratlanul egy észt népdalt dúdol neki... ha lehetne ebből valamit, kéri mosolyogva, de Farkas nem jön zavarba (melyik bárzongorista jönne zavarba?), és azonnal melódiát körít a dallamhoz. Aztán egy saját összeállítást játszik. Komolyzene, sláger csúszik egymásba, néha mintha macska osonna a billentyűkön, máskor meg mintha huszárlovak vágtatnának rajta, a dallamok hol egymásba omlanak, hol viháncolva kergetőznek, elképesztő produkció. S mint később valamennyi zongoristához, jön Bíró Eszter, aki korabeli slágereket énekel kíséretükkel, végül egy rövid részlet a kivetítőn a Halálos tavasz című filmből, hang nélkül, zongoraaláfestéssel, hiba ebben sincs.
Miképpen a többi előadó produkciójában sem. Farkas után Taligás Tibor ül a Japánból hozatott, ötmillió forintot érő digitális zongora elé, és az ő keze nyomán is életre kel a hatalmas vonalkód; alighanem akkor is elkápráztatná a közönséget, ha csak az egyujjas kesztyűjét küldené ki a küzdőtérre. Ő is kíséri Bíró Esztert, a szereplők helyett zongorával szinkronizálja a Körhinta című film részletét, a közönség vastapssal jutalmazza. Táborosi Istvánt már egyenesen hangos ovációval, ő egy kicsit populárisabb dalokból gyúrja össze a műsorát, de hát miért ne tenné ezt. A bárzongorázás végtére is alkalmazott művészet, vagy ahogy a következő fellépő, Orosz János fogalmazott egyszer: a bárzongoristák hangulatemberek, a hangulatok emberei. Orosz is kitűnő, miként Ökrös Ottó is, akiről tavaly azt írtuk: a zongora Ronaldinhója, Lajkó Félixe, most sem mondhatunk mást, előadása már-már színházi produkció is egyben. Meglepetésként hangszerhez ült az olasz bárzongorista-verseny győztese, Antonio De Angelis is. Kifelé menet újfent megállapítjuk, hogy a bárzongoristák varázslatos muzsikusok, akikkel nagy élmény találkozni. Alighanem, így gondolja ezt Alain Delon vagy a norvég király is.
