Egy (ön)igazoló jelentés
Medgyessy szerint ugyebár adva voltak a hőn óhajtott pénzügyi egyensúly elérését megnehezítő rajtunk kívül álló, illetve objektív okok. Ezúttal nem a nyugati imperializmus és a hazai "kapitalista csökevények", valamint a tervgazdálkodás szokásos buktatói, hanem az Orbán-kormány (másként osztogató) gazdaságpolitikája, a választási ciklusok két reformnál többet nem tűrő természete és a 2002-es koalíciós kormányt fenyegető legitimitásdeficit. Ezek álltak a politikus-makroközgazdász "lelkiismereti vívódásának" hátterében. A vívódás eredménye: a "politika hitelességének visszaállítása" a "jóléti rendszerváltás" néven megismert katasztrófapolitika meghirdetésével. Ezzel nagyjából eljutottunk az 1985. márciusi XIII. MSZMP-kongresszus gazdaságpolitikai téziseihez. (Ajánlott olvasmány a "múlt ködének" kutatói részére).
Medgyessy szerint nagyszerű dolgok történtek miniszterelnöksége idején. Mint például az előző kormány által feltehetően szétvert "demokrácia és demokratikus intézmények helyreállítása", a "szociális igazságtalanságok csökkentése", a "modernizáció", az EU-integráció "sikeres befejezése" stb. De mi van akkor, ha a makroközgazdász bámulatos teljesítményétől meghatott olvasó hirtelen felébred, és rácsodálkozik a Medgyessy-éra kijózanító gazdasági szaldójára? A nettó reáljövedelem-növekedés 18 százalékos, a termelékenység nettó növekedése egy százalék volt 2002-2003-ban. Ha jól emlékszem, az ilyesmire Kádár János is azt mondta: "többet fogyasztottunk, mint termeltünk". Persze akkortájt a KGST-ben az ilyen apróságokat a párt első embere előbb-utóbb "lerendezte" szovjet főnöke krími nyaralójában. (Hol van Putyin, amikor a régi fegyvertársaknak szükségük van rá?)
A volt miniszterelnök, nehogy hazafiatlansággal vádolják, büszkén bejelenti, hogy az "elvitathatatlanul indokolt" infláció- és deficitgerjesztő meredek bérfejlesztések és szociális programok valójában egyfajta gazdasági honvédelem eszközei voltak. A nemzetközi színtéren tevékenykedő exbankár ezzel kívánta a "kontraszelektív hatású elvándorlást", illetve a "megnyíló európai munkaerőpiacok elszívó hatását" megelőzni. A veszélyérzete ebben a tekintetben is éppoly kiválóan működött, mint a Pannóniába beözönlő 23 millió román munkavállaló ügyében.
Az EU-integrációhoz szükséges gazdasági reformok beindításának elhalasztásáért természetesen nem Medgyessy és az őt "kipuccsoló" utódja, hanem az ellenzék a felelős. Mert volt olyan inkorrekt, hogy "utcai politizálásba" kezdett: horribile dictu tüntetéseket szervezett a parlament előtt és a 301-es parcellánál. Ezek után érthető, hogy az ily módon megzavart, bár szociálisan egyre "legitimebb" rezsim nem tudta, mitévő legyen.
Mindezt betetőzte, hogy a gazdasági egyensúly javításának már-már nekirugaszkodó kormányt elérte a "választási ciklusok természetének" végzete. Medgyessy szerényen beismeri: "valószínűleg többet kellett volna mondani a valóságról", de Magyarországon választások előtt gazdasági restrikcióról szó sem eshet. E helyett marad a mindkét nagy párt által mellszélességgel vállalt hazudozás "reggel-délben-este" és a populista kampánydemagógia. Ha már itt tartunk, Orbánra és pártjára is bőven ráférne egy őszödi beszéd. Ettől biztos megtisztulna a szégyen és gyalázat övezte ötvenedik évfordulós, könnygázfertőzött budapesti levegő.
Az elmúlt hat év gazdaságpolitikájának Medgyessy-féle olvasata szánalmas teljesítmény. Megdöbbentő, hogy a 2002-ben és 2006-ban hatalomra került koalíciós kormányok annyira nem bíztak a demokratikus jogállam alapvető intézményeinek stabilitásában: hogy az EU-integráció (jó előre ismert) feltételrendszerét sem merték megteremteni és költségvetésileg alátámasztani. Egy normális országban az ellenzék kedve szerint handabandázhat az alapvető politikai szabadságjogok törvényes határain belül, attól még a kormánynak kormányoznia kell. Ha nem tette, akkor a hatalmon levő politikai elit alkalmatlan a kormányzásra. Félő, hogy a jelenlegi ellenzék is. Még jó, hogy ezt Brüsszelben is tudják.
A szerző egyetemi tanár, University of Connecticut
