Peremre taszítva?
A három eset közül - több ok miatt is - a legnagyobb figyelmet a Litvinyenko elleni különös merénylet váltotta ki. Az egykori titkos ügynök, a szovjet KGB legnagyobb utódszervezete, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) volt munkatársa még 1998-ban fordult szervezete ellen, amikor is - néhány munkatársával közösen - sajtótájékoztatón jelentette be, hogy feletteseitől szóbeli utasítást kapott a befolyásos oligarcha - akkor épp az orosz Nemzetbiztonsági Tanács helyettes titkára - Borisz Berezovszkij meggyilkolására. E bejelentést követően sorra érik a zaklatások, többek között két per is, amelyekben azonban mindkét esetben felmentik. A harmadik bírósági eljárást már nem várja be, 2000-ben családjával Angliába menekül. A szigetországban többször azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy - két könyvén túl - sajtótájékoztatókon igyekszik leleplezni az orosz titkosszolgálatok tevékenységét. Megnyilatkozásai azonban egyre kevesebb érdeklődést keltenek. Különösen azok után, hogy olyan események háttérbeli mozgatóiként próbálja Moszkvát és az orosz titkosszolgálatokat hírbe hozni, mint az Egyesült Államokat ért 2001. szeptemberi támadás, vagy a londoni metró ellen végrehajtott 2005-ös robbantásos merénylet. Attól a pillanattól kezdve, hogy Angliába került, messzemenően élvezte az akkor már Putyinnal szakító és ugyancsak emigrálni kényszerülő Berezovszkij támogatását.
Litvinyenko haláltusája napokon át a brit és általában a nemzetközi sajtó vezető híre lett. Számos vonatkozásban alkalmasnak látszott arra, hogy erős morális és politikai nyomás alatt tartsa Moszkvát és személy szerint Putyin elnököt. Mindezt csak tetézte az a Litvinyenko halála után ismertetett nyilatkozat, amelyben a kiugrott titkosszolgálati tiszt magát az orosz államfőt vádolta meg az ellene elkövetett polóniummérgezés elrendelésével. Noha az ügy sok részletét továbbra sem ismerjük, mégis megkockáztatható, hogy ez a verzió meglehetősen ingatag lábakon áll. Egyrészt nem látszik semmi olyan ok, illetve körülmény, amely miatt Litvinyenko a Kreml számára egyszerre csak a korábbiaknál kényelmetlenebbé vált volna. Nem valószínű, hogy a hajdani orosz ügynök évekkel Moszkva elhagyása után Londonból képes lett volna bármilyen, Putyinra és környezetére nézve érzékeny adathoz jutni, beleértve a Politkovszkaja-gyilkossággal összefüggő információkat is. Az sem tűnik különösebben meggyőzőnek, hogy az a dokumentáció lett volna a veszte, amelyet néhány héttel megmérgezése előtt adott át az Izraelben élő, hajdani Jukosz-részvényesnek, Leonyid Nyevzlinnek. Következésképpen nehéz elképzelni, hogy ilyen körülmények között bárki is magas szintű politikai felhatalmazást adott volna Litvinyenko meggyilkolására. Azzal ugyanis nyilvánvalóan a Kremlben is tisztában voltak és vannak, hogy egy ilyen döntés milyen jelentős, a kiugrott alezredes formátumához nem mérhető következményekkel járhat. Idegen ország területén meggyilkolni egy idegen állam polgárát - Litvinyenko a megmérgezése előtt néhány héttel kapta meg a brit állampolgárságot - felettébb kockázatos vállalkozás. Másrészt az is igencsak elgondolkodtató, hogy miért kellett a merényletet ilyen bonyolult, komoly háttértudást és logisztikai képességeket feltételező módon, polónium-izotóppal végrehajtani. Hacsak nem azért, mert a gyilkosság kitervelői épp azt akarták elérni, hogy a gyanú árnyéka valamilyen bonyolult és kifinomult tudást mozgósítani képes szervezetre, állami intézményre, vagyis valamilyen titkosszolgálatra terelődjék. Más értelmes magyarázatot nehéz lenne itt találni. A kinek jó ez? kérdésére aligha az a válasz, hogy a Kremlnek!
Akadnak azonban olyanok, nem is kevesen, akiknek egyáltalán nem lenne ellenükre, ha az orosz elnök és környezete a külvilág előtt erőteljesen kompromittálódnék. Nyilvánvalóan ehhez a csoporthoz tartozik Borisz Berezovszkij is. Az egykor befolyásos, Jelcin legszűkebb politikai környezetéhez tartozó pénzember, aki egyike volt Putyin "megálmodóinak", nagyon gyorsan konfliktusba került politikai teremtményével. Ez a konfliktus végül Berezovszkij kényszerű emigrációjával zárult. Az első számú orosz televíziós társaság, az ORT egykori korlátlan ura immár évek óta Putyin kérlelhetetlen ellenfele. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy Berezovszkij - aki egy ideje az oroszországi liberális demokrácia következetes védelmezőjeként lép fel - e szerepre csak azok után talált rá, hogy kitessékelték a hatalomból. Egyébként pedig aligha akad bárki is, akinek nevéhez annyi gyanús ügy és ügylet kapcsolódnék a '90-es évek zavaros orosz átmenetében, mint éppen ő. Ennek ellenére nehéz elképzelni - bár pillanatnyilag kizárni sem lehet, miként azt Moszkvában oly előszeretettel hajtogatják -, hogy övé lenne az e gyilkosságokban és merényletekben kifejeződő ördögi terv. Vagyis az a forgatókönyv, amely épp azzal próbál csapást mérni Putyinra, hogy politikai ellenfeleinek meggyilkolásával hozza hírbe őt. Igen, mindezt el lehet képzelni, csakhogy van itt egy mégiscsak óvatosságra intő körülmény, az tudniillik, hogy polóniumhoz jutni talán mégsem csupán pénz kérdése. Vagyis meszszire elérhet ugyan Berezovszkij keze, de enynyire talán mégse... Vagy talán mégis?
Noha teljes bizonyossággal aligha lehet az egykori oligarcha felelősségét kizárni, mégis, pillanatnyilag valószínűbbnek tűnik egy másfajta forgatókönyv. E szerint a történések hátterében sem nem Putyin, sem nem Berezovszkij áll, hanem az orosz elit egy nehezen meghatározható, ám rendkívül befolyásos csoportja, amelyik legfelsőbb politikai felhatalmazás nélkül is képes arra, hogy e felhatalmazást imitálja. Vagyis olyan benyomást keltsen, hogy politikai utasításra cselekszik, miközben valójában az egymással rivalizáló hatalmi csoportok egyikének érdekében lép föl. Mégpedig azon csoport érdekében, amelyik üzleti és hatalmi privilégiumainak védelmét, illetve prolongálását csak és kizárólag Putyin harmadik elnöki ciklusában látja. Az államfő ellenfeleinek látványos kiiktatására pedig azért van szükség - ráadásul a Kremlt és annak titkosszolgálatait tudatosan hírbe hozó módon -, hogy a harmadik ciklust mind ez ideig ellenző elnök a nemzetközi színtéren a végletekig elszigetelődjék. Olyannyira, hogy ezen elszigetelődés és kitagadottság nyomán egy ponton túl Putyinnak ne okozzon semmiféle politikai vagy morális gondot az alkotmánymódosítás, és ezzel együtt az újabb, immár harmadik elnöki mandátum elfogadása. Mindez persze pillanatnyilag csak hipotézis. Olyan konstrukció, amely az eddig nyilvánosságra került tényekből és adatokból a leginkább hitelt érdemlően felépíthető.
Túl mindezeken, még valami jól látszik. Mégpedig az, hogy e gyilkosságok és merényletkísérlet nyomán milyen gyorsan hűlt le a levegő Oroszország és Putyin körül. Noha a Kreml felelősségét még semmi sem bizonyítja, ám a gyanú árnyéka ennek ellenére határozottan Moszkvára vetült. És ez nyilván megtette hatását mind a Helsinkiben november végén megtartott EU-orosz csúcstalálkozóra, mind a néhány nappal később Minszkben rendezett legfelső szintű FÁK-értekezletre. Mindkét esetben kudarcok sorát könyvelhette el Moszkva. És persze a rigai NATO-csúcs sem hozott semmi jót Oroszországnak. Mi következik ebből? Következik-e bármi is?
A szerző történész
Az írás az Egyenlítő című folyóiratban
megjelenő tanulmány részlete.
